Megrázó színházi élményben volt részem néhány hete. Akkor nem gondoltam volna, hogy az élet írja majd tovább a történetet. Ukrajna lerohanása kapcsán azonban nem tudok elmenni a „Terror” tanulságai mellett. Szándékosan nem írok háborút, hiszen ahhoz legalább két közel egyenrangú félre lenne szükség.
A Katona József Színházban látott német darab egy bírósági tárgyalást mutat be. A vádlott egy vadászpilóta, aki a parancs ellenére megsemmisít egy eltérített utasszállító repülőgépet. Az alkalmi esküdtszékként működő színházi közönség mégis felmenti a darab végén, hiszen ezzel egy sokkal nagyobb tragédiát előz meg. Tizenkét perccel később, a jármű élő bombaként csapódott volna be a teltházas müncheni futballstadionba, több tízezer drukker halálát okozva.
Hazafelé menet hosszan vitatkoztunk kisebbik fiammal, Zsomborral, mert szerinte a pilóta helyesen cselekedett, s az életben mindig a kisebb veszteség felé kell haladnunk. Az egyéni áldozatnak a többség jólétét kell szolgálnia.
Nem értettem egyet vele. Pedig az ő logikájában sem volt hiba, ahogy a vele együtt szavazó kétharmadéban sem. A történet szerint a pilóta valóban tízezrek életét mentette meg, szeretteiken keresztül pedig még többen kerülték el a szenvedést és a fájdalmat. Igaz, feláldozott 164-et, akik szintén ártatlanok voltak.
Javíthatatlan pacifista vagyok. Az élet számomra szent, minden formájában. Ezért nem eszem állati eredetű élelmiszereket sem. A gyilkosság akkor is gyilkosság, ha önvédelemből magunkat, vagy családunkat óvjuk, vagy egy súlyosabb tragédiát kerülünk el általa. Van, hogy a sors megoldhatatlan helyzetbe kényszerít bennünket, s a színházi darab által felvázolt is ilyen a számomra.
Csak rossz és még rosszabb döntés van. De ettől még a bűn, bűn marad.
Ezért ha én lettem volna a bíró, biztos, hogy elítélem a pilótát. Igaz, a lehető legkisebb büntetést szabom ki rá.
Ukrajna lerohanása kapcsán döbbenten olvasom a kommenteket. Sokan érvelnek azzal, hogy el kell kerülni egy harmadik világháborút, vagyis egy a jelenleginél is nagyobb poklot. Ebben a fentiek alapján még van is logika. Ám amikor az energiaárak elszabadulása, vagy a várható menekülthullám miatt siránkozunk, akkor elgondolkozom azon, hogy mivé is váltunk? Mennyire érzéketlenek lettünk mások problémájával, szenvedésével szemben?
Nem vagyok katona, nem tudok harcolni. Politikus sem vagyok, nincs valódi szerepem a történésekben. Van két fiatal felnőtt fiam, akiket biztos, hogy még csak közelébe sem engednék katonai konfliktusnak. Nem tudom mi a megoldás. Hogyan lehetne megállítani a Putyinhoz hasonló őrülteket, akiknek semmit sem jelent az emberi élet? A másoké pedig különösen nem.
Csak tiltakozni tudok. Azt is, csupán a jól fűtött szóba melegéből. Miközben arra gondolok, hogy az is bűnös, aki néhány millió ember életét, több tíz vagy százmillió megkímélése érdekében áldozza fel. A létezésünk egyedi és megismételhetetlen. Nem lehet mérleg nyelvére tenni, vagy társadalmi és gazdasági érdekek szerint osztályozni melyikünké értékesebb. Egy ukráné pont annyira fontos, mint egy magyaré, oroszé, németé, vagy franciáé.
A történelem ismétli önmagát, és már két nap után is látható, közel sem ér egyik annyit, mint a másik. Mondhatnánk, hogy a világ így működik. De, aki egyszer már átélte, hogy magára hagyták az akkor még szovjetnek hívott tankokkal szemben, az megteheti-e ugyanezt az oroszra átkeresztelt ellenében? Igaz, ezúttal nem ő az áldozat…
