STAFÉTA

forrás: Gy. Szabó Csilla

PIROS ZSOMBOR

profi teniszjátékos

Bár az ATP döntése nyomán játék nélkül is meg tudom védeni a tavaly augusztusi Challenger-tornákon szerzett értékes pontjaimat, azért jobb lett volna a pályán tenni ugyanezt. Nem titok, hogy korántsem így terveztem az idei évemet, de ezzel nem vagyok egyedül. Nagy tervekkel vágtam neki a szezonnak, amelyet egy jó alapozás után, tornagyőzelemmel indítottam Törökországban. Azután jött a járvány, amelyről azt hittem, sokkal gyorsabban befejeződik, mi pedig visszakapjuk a korábbi életünket.

Szinte napra pontosan öt hónapja léptem utoljára pályára nemzetközi tétmeccsen, s most már kimondhatom, a teniszélet leállása teljesen felborította a mindennapjaimat. Voltak hetek, amikor egyáltalán nem találtam motivációt az edzésekhez, de olyan is akadt, amikor függetleníteni tudtam magamat az eseményektől. Ilyenkor azért folytattam a gyakorlásokat, hogy jobb legyek és a távolabbi céljaimat szolgáljam.

De egyik időszak sem tudott állandósulni, hol vitt a számomra természetes tűz, hol visszahúzott a szokatlan céltalanság.

A bizonytalanság pedig továbbra sem csökken. Sőt! Többen már a járvány második hullámáról beszélnek, miközben mi, teniszezők, még az elsőből sem álltunk talpra. Siettetném az újraindulást, de nincs hatalmam a történések felett. Bármilyen erősen gondolok is a vágyaimra, attól még nem tűnik el a vírus a föld felszínéről. Próbálom elfogadni a helyzetet és alkalmazkodni hozzá. Mást ugysem tehetek.

Szerencsére szép pillanatai is voltak az elmúlt, nehézségekkel teli időszaknak. Ezek közül a férfi Szuper Liga volt a legkedvesebb.

Hosszú évek óta vagyok az MTK-Budapest együttesének tagja, s mindig izgatottan várom a csapatverseny mérkőzéseit. Ez így volt akkor is, amikor csúcsra járattam a nemzetközi tornákat, s alig néhány napot töltöttem itthon, s így volt most is, amikor a járvány miatt szinte ki sem mozdultam Budapestről. Szeretek velük játszani, tervezni, készülni, majd együtt nyerni, vagy akár bukni is. Reménykedtem a címvédésben, s ezért szomorú voltam az ezüstérem miatt. De csak néhány napig. Mára csupán a szép emlékek maradtak meg bennem.

A csapatverseny során sokat jelent, ha olyan kiváló szakember ül mellettem a padon, mint amilyen Jancsó Miklós. Tanácsai mindig a legjobb pillanatban érkeznek. Foto: MTSZ/Zádor Péter, Bor Péter

A döntőig kötelező meccseket játszottam, s azokat sorban hoztam is. A jelenlegi helyzetben csak az érdekelt, hogy mindegyiket befejezzem s csapatomnak szállítsam a pontokat. S bár ez a kívülálló számára könnyűnek tűnhet, valójában soha, egyetlen tétmeccs sem az.

A finálé azonban mindig más. A kezdés előtti pillanatokban pedig még a tervezett rutinom is borult.

Közvetlenül a meccs előtt derült ki, Fucsovics Marci lábfájása nem javul, s a helyére kell lépnem. Valkusz Máté lett az ellenfelem, miközben már egy napja Marozsán Fábi ellen készültem fejben. A Budapest-kupán elszenvedett vereségért szerettem volna visszavágni, amely azért volt különösen fájó, mert betegség akadályozott meg a jobb játékban. A találkozó estéjére már be is lázasodtam.

A tenisz, ahogy az élet is, leginkább arról szól, milyen gyorsan alkalmazkodunk a váratlan helyzetekhez. Nekem ez most nem sikerült.

Az én hibámnak tartom tehát, hogy ha szoros meccsen is, de kikaptam Mátétól. Elsősorban a csapat miatt bántott a vereség, hiszen amúgy  igen különleges kapcsolat a miénk. A köztünk lévő rivalizálás mindig is a teniszpályára korlátozódott, amit azért nem bántunk, hiszen mindkettőnket jobb eredményre sarkalt. Az életben ugyanakkor barátok vagyunk, és örülünk egymás sikereinek.

Máté éppen hogy csak visszatért a betegségéből, mégis veszélyes ellenfélnek ígérkezett. Ő az a játékos, aki ellen soha nem lehet biztosra menni. Vérében van a tenisz, ha lépni tud, s ütőt fogni a kezébe, akkor bármire képes. Ellene minden körülmények között a maximumot kellett volna hoznom, amitől most igen messze jártam.

Egy évvel vagyok fiatalabb Máténál, így nagyon sokszor játszottunk egymás ellen. Ezért is furcsa, hogy lassan három éve az utolsó valódi találkozónknak.

A 2017-es nyári Ob-n, a döntőben néztünk utoljára farkasszemet egymással, s ezzel az emlékezetes, négy szettes találkozóval nyertem meg első felnőtt férfi magyar bajnoki címemet. Négy órát játszottunk, a meccs végén már állni sem tudtunk a lábunkon. S bár tudom a sportban értelmetlen minden „ha” szócskával kezdődő mondat, most mégis megkockáztatom: ha vesztettem volna, sem felejtem soha. Ahogy a Mátéhoz fűződő sok-sok szép emléket sem. A korosztályos válogatottól a Davis Kupáig.

Február óta nem jártam külföldön. Pedig korábban a napi rutin része volt, hogy hajnalban csöng az ébresztőóra és az ajtó mellett vár az előző este gondosan becsomagolt bőröndöm.

Gyakran éreztem terhesnek ezeket a pillanatokat, most azonban alig várom, hogy ismét útra keljek. S bár egyelőre csak Nyíregyházáig, a következő hazai felnőtt elsőosztályú versenyig kell csak mennem, soha nem látott örömmel pakolom a cuccaimat.

Ez is egy a sok tanulság közül, amellyel a járvány szolgált.

Piros Zsombor és a SportSpirit

0 Komment
1

Kommentelj