Szállj ide, kék madár!

forrás: Gy. Szabó Csilla

Egyetlen jelenet erejéig szerettem volna csak belekukkantani gyermekkorom legkedvesebb mesefilmjébe, de magával ragadott a történet, s több mint negyven év elteltével, újra végignéztem. Pedig nem szokott szerencsém lenni ezekkel a múltidézésekkel, szinte mindig csalódás lesz a régi filmek nézegetéséből. Különösen a gyerekeimmel, akik még a legjobb darabokat is lassúnak és unalmasnak tartják. És még vitatkozni sem tudok velük. Tényleg lassúak és unalmasak.

„A kék madár” – merthogy az 1976-os, szovjet-amerikai koprodukcióról van szó – azonban megőrizte minden báját. Legalábbis számomra.

Még az itt-ott elcsúszó szinkron, a művészieskedő tánc- és dalbetétek, az akkoriban jelmondatosan hangzó, ma már ismét trendi „nagy igazságok” és a kezdetleges animáció sem tudta összetörni azt a képet, amelyet negyvenkét éve őriztem. Elsősorban a szívemben, merthogy most is csak azért jutott eszembe, mert a párkapcsolatokról elmélkedve a földre éppen leszületni készülő, de egymástól elválasztott szerelmespár képe ugrott be elsőként.

Ez a jelenet már akkor is nagyon megragadott, s nemcsak az egymástól elszakított kisfiú és kisleány, de az összes többi szereplője miatt is.

A megszületését trükkösen sürgetni igyekvő, s ezért az örök sötétséggel megfenyegetett vörös lukóért éppúgy fájt a szívem, mint a főszereplő Tiltil és Mitil kisöccséért, aki a vörhenyt, a bárányhimlőt és a tüdőgyulladást hozza majd „ajándékként” a földre, korai halálával egyetemben. Merthogy üres kézzel senki sem érkezhet közénk, kiből feltaláló, kiből nagy gondolkodó lesz, de olyan is akad, aki bűnöket csomagol dobozkájába. A felhők feletti álomszerű, mégis mozgalmas országban persze vannak átlagos születésre váró lelkek is, mint az a kislány, aki inkább örökre maradna és helyét az öregedő szüleihez igyekvő, s így az időből lassan kifutó társának adná át. A leginkább keresett utas azonban itt is a tisztességes ember, akiből oly kevés van a földön.

Image par JillWellington de Pixabay

Aki nem ismerné a történetet, dióhéjban csak annyit róla, hogy a boldogság kék madarát kereső testvérpár az őket segítő tündértől megkapja az igazlátás tudását. A különleges képesség birtokában megelevenednek a tárgyak, megszólalnak a háziállatok és a fák is elmondják véleményüket az emberi faj természetéről.

Tiltil és Mitil megtanul a szeme helyett, a szívével látni.

Az út persze hosszú és félelmetes, míg ismét hazaérnek, s felismerik, a madarat nem lehet sem megszerezni, sem kalitkába zárni. Szabadságra, szárnyalásra született. A boldogságot sem kívül kell keresni, hanem legbelül, a szívünk mélyén. Látásmód és hozzáállás ez, nem pedig állapot. A madár is ritkán tiszta kék, van, hogy csak éppen kékül picit.

Amióta újra megnéztem a filmet, azon töprengek, hogyan foghatott meg ennyire éppen az a történet, amelynek kérdései most is folyamatosan foglalkoztatnak? De arra még kíváncsibb lennék, vajon mennyit értettem meg mindebből akkor, hiszen mindössze tízéves voltam a magyarországi bemutató idején. Lehet, hogy csak a tudatalatti játéka az egész? Vagy mégis van sorsunk, s folyamatosan ahhoz nyúlunk, amihez beteljesítéséhez szükségünk van?

Nem, nem hiszek a véletlenekben. Az elszakított szerelmesek párbeszédét pedig aktuálisabbnak érzem, mint valaha:

− Búcsúzzatok el!

− Vele megyek!

− Nem mehetsz, neked maradnod kell!

− De nem leszek már ott, amikor ő érkezik…

− Neked akkor is menned kell!

− Örökre téged szeretlek!

− Ugye nem felejtesz el?

− Ha akarnálak sem tudnálak…

− Én leszek a legszomorúbb ember a világon…

Amióta az eszemet tudom, mindig szerelmes voltam. De nem csak úgy csélcsap módon, hanem hosszú éveken át, ritkán váltogatva a kiszemelt fiúkat. A gimiben a mesékből lassan átléptem a valóságba, de még akkor is több plátói rajongás jutott, mint valós találkozás.

Talán túl sokat álmodoztam, túl sokat foglalkoztam a naplómmal, ahelyett, hogy a parkokban a haverokkal kalandoztam volna.

Persze így is megtalált egy-két valódi szerelem, megházasodtam, gyerekeim születtek, de a szívem mélyén mindig hiányzott egy apróság. Az a mély lelki kapcsolódás, amelyet senkivel sem tudtam megélni.

Csak pótszert találtam helyette. Életem egy szakaszában, a gyermekeimhez fűződő viszonyomban leltem nyomát az érzésnek, amelyre kamaszkorom óta vágytam. De mindezt csak akkor ismertem fel, amikor felnőttek, s én kicsit drasztikusan útjukra bocsájtottam őket.

Tudtam, hogy ez a világ rendje, s csak így lehetnek önállóak, ám arra nem számítottam, a kamaszként megélt hiány, ötvenévesen újra befészkeli magát a szívembe.

Bár, ha sejtettem volna, fiaimat akkor sem láncoltam volna magamhoz.

A kisfiú utolsó mondatára nem emlékeztem. Most mégsem hagy nyugodni.

De nem keresem az újabb pótszereket. Várok türelmesen.

0 Komment
1

Kommentelj