A bölcsőmtől a sírodig

forrás: Gy. Szabó Csilla

Ülök az ágyad szélén és hűvös kezedet fogom. Nem volt ideje kihűlni, hiszen úgy egy órája, végső haláltusádban, még forróságban és verejtékben úszott. Rácsodálkozom a körmeidre, eddig nem tűnt fel szépen ívelt formájuk. Fehérek, mint az angyalok szárnyai. Te is hófehér vagy már.

Ma van a születésnapom. Tudom, hogy nem akartál szomorúságot okozni azzal, hogy éppen ezen a hajnalon távozol közülünk, éppen ellenkezőleg.

Fel akartál szabadítani bennünket egy súlyos tehertől, amely nemcsak a mi, de a te válladat is hónapok óta nyomta. Az én döntésem volt, hogy nem engedtelek kórházba szállítani. Néhány nappal vagy héttel biztosan tovább élhettél volna az infúziónak köszönhetően. De mi értelme lett volna? Egyszer már mentem be úgy kórházba, hogy üres ágyat találtam az édesapám helyett. Máig kísért az emléke.

Most már elárulhatok neked egy titkot. Amikor a sóstói nyaraló kapuját építettétek, apu húsz centiméterrel odébb vitte a betonoszlopot.

Tudta, hiába is vitázna veled, nem látnád be, hogy a Trabantodon kívül nincs autó amelyik be- és kiférne rajta. Makacs voltál, mint egy öszvér. Pont mint én. Harminc évvel később, amikor behajtott visszapillantó tükrökkel araszoltam ki azon a kapun, nem is igazán rád haragudtam, hanem arra a húsz centire. Miért is nem lett inkább harminc vagy hamincöt?

Az első lépéseimről is majdnem lemaradtatok, úgy el voltatok foglalva a betonozással, téglahordással. Hiába, életed fő műve volt a családi kalákában felépített balatoni nyaraló.

Az utolsó közös karácsony

Emlékszel arra, amikor lélekszakadva rohantál haza egyik délben a suliból, hogy szőrén-szálán eltűntem? Én pedig szótlanul üldögéltem a konyhában, mert előbb visszaértem, mint te. Elvétettük a délutános műszakot, a pedellus pedig már a folyosóról visszafordított. Annyira megijedtem, hogy megfeledkeztem rólad. Te pedig hiába vártál az iskolaudvar kerítésénél, hogy még néhány szót beszélgessünk, ahogy szoktuk. Amikor csak tudtál, te kisértél suliba. Ha éppen 72 órás műszakból tértél haza, akkor is.

Én voltam az első unokátok. A kedvenc. De ez a státus nem a születési rangsoromnak szólt, sokkal inkább az együtt töltött időnek.

A gyári gyermeknapoknak, a csepel bicikliknek, a betegségeknek, amikor a délutánokon túl, az éjszakákra is nálatok maradhattam.

Sok őrültséget csináltunk együtt. Különösen akkor, amikor már felnőtt lettem. Első házfelújításunkra együtt vettük meg az építőanyagot. Valahol az Ecseri útnál találtam meg a vágyott csempéket, amiből úgy bevásároltunk, hogy később a balatoni tetőtérbeépítésre is bőven futotta. Azután megszereztük a létező legnagyobb sarokkádat, rákosborzasztóig mentünk érte a piros 105-ös Skodáddal. Akkora volt, hogy a lehúzott ablakon kinyúlva kézzel is fognunk kellett el ne repüljön. Csodájára is járt mindenki annak a fürdőszobának!

Három évvel később Bálint születésére készülődtünk. Juditkáék fizették az első unoka általam megálmodott szobabútorát, ám a vásárlásban, a szállításban és az összeszerelésben megint te voltál az egyetlen, akire számíthattam. Mondjuk meg is sértődtél volna, ha máshoz fordultam volna segítségért.

Imádtál bütykölni, fúrni, faragni. Pont mint én. Más kérdés, hogy a munka hevében a pelenkázó egyik odalán végig túltoltuk a csavarokat és csúnyán átszakítottuk a pozdorját. 

Amikor Brüsszelbe költöztünk komolyan tervezgetni kezdted hozzánk az utat, közel a nyolcvanhoz, a több mint húszéves Skodával. Rettegtünk, hogy betartod a szavad, de a család szerencsére lebeszélt róla. Addig már túl voltál egy majdnem szembemenős sztorin az M7-esen és néhány agyvérzésen. Az energiád azonban kifogyhatatlannak tűnt.

Néhány éve a legsúlyosabb combnyaktörésbe estél bele. A csontjaid már össze sem forrtak. Az orvosok nem javasolták a műtétet, de te bevállaltad. Ahogy a műtőből kitoltak csak annyit mondtál: „nem kellettem fent, visszaküldtek”.

Gyerekeim csodáltak ezért az optimizmusért és bátorságért. Úgy ünnepelték minden születésnapodat, mintha nemzeti hős lennél. 90. 95. 96. 97. 98. 99! Megígérted nekik a százat.

Az élet azonban másképp döntött, s te most először nem álltad a szavad. Nyolc hónap és három nap kellett volna a centenáriumhoz.

Ülők az ágyad szélén és időközben jegesre hűlt kezedet fogom. Ma van a születésnapom. Tőled kaptam a legszebb ajándékot, amit ős a leszármazottjának adhat. A szabadságot.

0 Komment
0

Kommentelj