Kérészéletű csodáink

forrás: Gy. Szabó Csilla

Kati néni ma reggel ott ült szokásos helyén a körúton, a Szondi és az Aradi utca között. Összeszorult a szívem, ahogy már távolról felismertem törékeny, mégis szikár alakját, gondosan frizurába fésült ősz haját. Divatosan összeválogatott rózsaszín nyári együttesében úgy tűnt, mintha csak néhány percre pihent volna meg a padon, s elegyedett volna szóba a hozzá hasonlóan jól öltözött barátnőjével. A járda szélére állított közepes méretű, húzós bőrönd és a tetejére halmozott két reklámszatyor árulkodott csupán arról, hogy nem könnyed reggeli sétából tér éppen hazafelé.

Ha nem ismertem volna őt és szomorú történetét, biztosan elsiklottam volna az utóbbi részlet felett. Annyira idilli és békés volt ez a kora reggeli kép.

A szokásosnál is hangosabban és önfeledtebben köszöntötte kis csapatunkat, s örömmel fogadta el a szendvicset, a kávét, a lekváros kiflit és a zsebkendőt. A helyzetéről azonban egyetlen szót sem szólt, hagyta, hogy társnője vigye a prímet. A levegőben tapintani lehetett a feszültséget, s miután meghallgattuk a másik hölgy futáshoz kapcsolódó történeteit, zavartan búcsúztunk és folytattuk utunkat.

Kérdések tömege tört fel bennem. Nem tudtam napirendre térni a történtek felett.

A Teréz körúti padon ugyanis nem más ült, mint a mi sikertörténetünk. S hogy pontosan az egy évvel ezelőtti helyzetben találkoztunk ismét, az azt is jelentette, csak ideig-óráig tudtunk komoly változást hozni az életébe. Kati néni volt az a végtelenül szimpatikus, kedves hölgy, akit először Tamás segített munkához egy étteremben, majd ennek köszönhetően albérletbe költözött a szállóról. S ő volt az is, aki a koronavírus-járvány miatt az elsők között veszítette el mosogatói állását, s vele az alig néhány hónapja megtalált fedelet a feje felől.

Pénzt gyűjtöttünk, szerveztünk, munkát és hajlékot kerestünk, s Kati néni néhány nap alatt már biztonságban is volt. Mi pedig úgy éreztük, van igazság a földön, s értelme annak, amit csinálunk.

Fotó: Nagy Zoltán

A csoda azonban tényleg szinte csak három napig tartott. Pártfogoltunk egy rossz lépés miatt munkaképtelenné vált és elvesztette a Szonja által szerzett biztos állást. Rövid időn belül pedig ugrott a szoba is, ahová a fiúk költöztették éppen Húsvét ünnepén.

Amikor néhány héttel ezelőtt a Nyugati téren összefutottunk még kétségbeesetten és sírva mesélte a történteket, s kérte, még egyszer, utoljára segítsünk rajta. De  mi mást is tehetnénk? Úgy éreztem megszakad a szívem.

Tanácstalanul fordultam Beushoz, akinek sokkal nagyobb tapasztalata van az efféle ügyekben, mint nekem. Láttam rajta, ezúttal ő sem biztos a dolgában, s bár próbálja észszerűen magyarázni az eseményeket, őt is hatalmába kerítik az érzelmei. Én a második esély mellett érveltem, felsorolva az eddig Kati nénibe „fektetett” pénzt, időt és energiát. Valójában azonban a szívem után mentem, amikor figyelmen kívül szerettem volna hagyni a logikus válaszokat.

Végül nem találtuk meg a közös nevezőt. Pedig a BACKPACKRUNNING csapat életében ritka, hogy ilyen megesik. De amilyen egyértelműnek tűnt a mentőakció Húsvétkor, most éppen annyira volt kilátástalan az újabb haditerv kidolgozása.

Bármennyire is szerettünk volna segíteni, szép lassan beláttuk, eddig terjedtek a lehetőségeink és nem tovább.

A ma reggeli találkozás furcsa hangulata csak az előzmények ismeretében érthető meg igazán. Kati néni erőltetett vidámsága azoknak az erőfeszítéseknek szólt, amelyeket érte tettünk, s a lehetőségnek, amivel nem tudott élni. Hogy saját hibájából vagy sem, azt már sohasem fogjuk megtudni, de nem is igazán szeretnénk. Hiszen nem kereshetünk bűnöst ott, ahol csak áldozatok vannak. Hallgatagságunk ugyanakkor a végtelen tehetetlenségünket és bánatunkat tükrözte. Az én mércém szerint ugyanis megbuktunk.

Rita látta rajtam, mennyire szívemre veszem a történteket. S bár együttérzésben és megértésben kevés hozzá hasonlóan gazdag emberrel találkoztam, most ő is a praktikus oldaláról közelítette meg a dolgot:

“Ne azon keseregjünk, hogy a sikersztori véget ért, hanem örüljünk, hogy egyáltalán megtörtént.”

Meddig tartott? Egy napig, egy hétig, egy hónapig, vagy kettőig? Nem ez számít. Csakis az a néhány éjszaka, amikor Kati néni biztonságban és nyugalomban hajthatta álomra a fejét.

Sokan vádolják a hajléktalanokat azzal, hogy piára költik azt a keveset is, amit az utcán összekoldulnak. Néhány évvel ezelőtt ez az érvelés még engem is gyakran meggátolt abban, hogy a zsebembe nyúljak egy kéregető láttán. Egy, a témában jártas szakember írása azonban arra hívta fel a figyelmet, hogy ezeknek az embereknek már semmi más öröm nem jut az életben. Az a néhány bódult pillanat feledteti a nyomorúságban és keserűségben töltött hosszú órákat és napokat. Azóta nem kérdem mire költik azt a néhány száz forintot. Beláttam, számukra többet érnek ezek a múlékony, mégis boldog momentumok a józanság szomorú időtlenségénél.

Számunkra ma derült ki véglegesen, hogy az utcán kérészéletűek a csodák. De vannak, s amíg a társadalom és az ellátórendszer nem áll feladata magaslatán, addig nekünk kell a varázsló szerepét eljátszanunk.

S ha véglegesen nem is tudjuk megoldani a problémájukat, egy emberibb vasárnap reggelt még szerezhetünk nekik. 

0 Komment
1

Kommentelj