Gyere, ülj mellém!

forrás: Gy. Szabó Csilla

Szedd már össze magad! Felháborító, hogy semminek sem tudsz örülni! Pedig megvan mindened!

Így korholtam magamat, amikor a fáradtságtól még az ágyból sem tudtam kikászálódni, nemhogy az új napot mosolyogva köszönteni. Jócskán benne jártunk már a délelőttben, féltíz is elmúlt, mire végre összekaptam magam. Pedig mindig is koránkelő voltam. Esténként is hasonló párbeszédbe bonyolódtam önmagammal, könnyekkel adva hangsúlyt mélységes elkeseredésemnek. S bár a sírás normális körülmények között altat, most csak még jobban felzaklatott, s örültem, ha hajnalra elszunnyadtam. Volt, hogy a szomszéd bolond, a kelleténél korábbra állított kakasának első rikkantása volt az utolsó hangfoszlány, amely álomba ringatott. Eleinte csak egy-egy rosszabb nap után tört rám a teljes kilátástalanság érzése, majd egyre sűrűbben.

Éreztem, hogy baj van, de képtelen voltam segíteni magamon. Életemben először, tehetetlenül néztem farkasszemet elhatalmasodó rosszkedvemmel.

Nem tudom, mások szokták-e kívülállóként figyelni magukat, velem ez egészen pici gyerekkorom óta folyamatosan megtörténik. Mintha moziban ülnék, úgy látom, amint a különböző helyzetekben jól vagy rosszul reagálok. A film azonban megállíthatatlanul pereg, s nem tudok közbeszólni. Pedig annyira szeretnék. Korrigálni még inkább.

Ezt a szemlélődő állapotot hol áldásnak, hol pedig átoknak tartottam. A problémák felismerését a megoldásuk felé tett első lépésnek gondoltam, mégis könnyebb lett volna hibáimról semmit sem tudva, önmarcangolás nélkül élni. Végül mindig arra jutottam, jó ez így. Nem szeretnék hülyén meghalni. Ostobán élni pedig még kevésbé.

Image par Free-Photos de Pixabay

A karatén első napjaira vált igazán súlyossá a helyzet, amit betegségem csak fokozott. Tudtam, hogy nekem is követni kéne a pszichológusok tanácsát, végig hívni minden barátomat és rokonomat, de egyszerűen képtelen voltam rá. Ha hívtak felvettem ugyan a telefont, én azonban nem kezdeményeztem. Szerencsére vagy szerencsétlenségemre, nem sokan kerestek.

Legszívesebben a szobám sarkába kuporodva gubbasztottam volna napestig, keserű sorsom felett merengve.

Közben persze folyamatosan figyeltem magam, s egyre mérgesebb lettem. Természetesen magamra. Miért csinálom ezt? Miért választom szándékosan a boldogtalanságot, az öröm helyett? Miért akarok belehalni? Egyáltalán miért jó ez nekem?

Kérdéseim válasz nélkül maradtak. Mert bármennyire is tudtam az eszemmel, hogy nincs ez így jól, semmit sem tudtam ellene tenni. Korábban minden nehéz helyzetből saját hajamnál fogva húztam ki magam, még ha nagyotmondásban sohasem lehettem volna Münchhausen báró példás tanítványa. Épp ellenkezőleg. A hazudós mesealakkal szemben a valóság talaján járva kerestem a megoldásokat, amelyeket akaratomnak köszönhetően toltam sikeresen végig.

Most azonban bármerre néztem kérdőjelekbe ütköztem. Az erő pedig nem volt velem.

Egyetlen dolog nem változott az életemben. A munka iránti szeretetem. De lehet, hogy ez már inkább egy mánia, vagy függőség az esetemben. Még a legrosszabb pillanatokban is dolgoztam tovább, a külső szemlélő semmit sem vehetett észre a pokolból, amelyet megjártam. S bár mások talán gyorsabban gyógyultak volna az ajánlott teljes pihenő hatására, nekem nem tett volna jót a teljes passzívitás.

Éreznem kellett, ha más már nem is, de az írás még ideköt, ehhez a világhoz.

A konkrét, kézzel fogható betegség is alaposan rám ijesztett, s valahogy fellobbantotta bennem az élni akarás utolsó szikráját. A vírusos pajzsmirigygyulladás felfedezésével pedig végre összeállt a kép, s világossá váltak a depressziós tüneteim mögött rejlő ésszerű okok. Megkönnyebbültem, hiszen kaptam egy logikus magyarázatot. Az élet nehézségei ugyanis egy percig sem jelentettek számomra elegendő okot arra, hogy ennyire rosszul érezzem magam.

A vírus által provokált hormonborulás miatt találtam magamat egy valódi depressziós szerepében. S azért, hogy tanuljak.

Amióta új életet kezdtem, egyre sűrűbben és egyre erősebb tapasztalások érnek. S bár néha már túlságosan feszítettnek érzem a tempót, tudom, ebből most már nincs kiszállás. A kényelmes életet nem nekem találták ki. Gyűjtöm a jó és kevésbé jó élményeket, s próbálom levonni belőlük a legfontosabb tanulságokat. Így történt ez most is, s talán az egyik legélőbb és legfájdalmasabb felismerésemmel gazdagodtam:

Sohase mond egy depressziósnak, hogy szedd össze magad, légy erős, csinálj már valamit!

Ezzel csak fokozod a benne tomboló önvádat és súlyosbítod amúgy is kilátástalan helyzetét.

Inkább ülj mellé, fogd meg a kezét és hallgasd meg.

S ha mindenképpen mondani akarsz valamit, csak annyit suttogj a fülébe: itt vagyok, veled vagyok!

A szeretet majd elvégzi a többit.

0 Komment
1

Kommentelj