Szemtelen szemetelés

forrás: Gy. Szabó Csilla

Ma már nem vagyok büszke rá, de a kilencvenes évek közepén én is örömmel fogadtam az egyszer használatos nylonzacskók tömeges megjelenését. A hazai piacra akkortájt betörő külföldi hipermarketek közül a budaörsi Cora volt hozzánk a legközelebb, s a pénztárnál én is élvezettel pakoltam a nyugati jólét érzését sugalló, finom tapintású zacsikba. Soha fel nem merült bennem, hogy ezzel bárkinek is árthatok.

Fiatal házasok és szülők voltunk, mindent a lehető legjobban szerettünk volna csinálni. Úgy gondoltuk, a tökéletes családi élethez a heti-kétheti óriásbevásárlások is hozzátartoznak. S bár az alkalmi szállítóeszközök sohasem kötöttek ki azonnal a kukában, idővel engem is zavartak a hegyekben álló nylonok. Ilyenkor kegyetlenül szelektáltam őket, s csak annyit hagytam a lakásban, amennyinek még biztosan tudtam második életet garantálni.

A maradék, vagyis a java, végül mégis ott végezte, ahol másoknál is. A kukában.

Pedig gyermekkoromban engem sem kergettek az asztal körül, ha nem szórtam két kézzel a nem létező zsebpénzemet. Minden fontos dologra futotta, sőt még némi luxusra is telt volna, de édesapám puritán szelleme mindig önmérsékletre intett. A zacskók azonban ingyen voltak, megkönnyítették a gyors és rendszerezett pakolást, s a ház körül is gyakran hasznát vettük. Használtuk tehát számolatlanul.

Még akkor is, ha kiskoromban azért másképp éltünk. A nagymamám bevásárló szatyorral járt a piacra és a sarki közértbe.

A felvágottat és a húst zsírpapírba tekerték az eladók, a gyümölcsöket biztonságosan rejtette a fonott kosár, a szörpök üvegét pedig rendszeresen visszaváltottuk. Hirtelen milyen ósdinak is tűnt ez a világ, a plasztik modernségéhez képest!

Mystic Art Design képe a Pixabay-en

Műanyag zacskót csak elvétve láttunk, s azt is inkább jó vastag, többször használatos, luxus kivitelben. Ezek persze többnyire „nyugatról” jöttek, s a külkereseken keresztül lehetett hozzájutni. Ritka kincsek voltak, addig őrizgettük őket, míg darabokra nem szakadtak. Volt, hogy éveken át bírták a gyűrődést.

Egyszer magam is hozzájutottam egy nyolc-tíz darabos adaghoz, mégpedig igazi munka révén.

Végtelenül büszke voltam rájuk, pedig a rajtuk lévő cigaretta reklámokkal egyáltalán nem tudtam azonosulni. A kamaszkoromban elszívott négy darabnál soha nem jutottam tovább. S most már biztosan nem is fogok.

De hogy is volt azokkal a nyugati reklámszatyrokkal? Anyukám az OKISZ Labornál dolgozott, s akkoriban az Élmunkás téri – bizony ilyen szép neve volt a mai Lehel térnek – üzlet vezetője volt. Egyik nyáron úgy tűnt, nem tud szabadságra menni, mert az egyetlen alkalmazottat nem hagyhatta magára. Gimnazista voltam még, az edzőtábor csak augusztus elsején kezdődött, lelkesen jelentkeztem arra a júliusi, néhány napos helyettesítésre. Amikor nem túl nagy örömmel, de végül rábólintott, szinte madarat lehetett volna fogatni velem a boldogságtól.

Imádtam a bolt hangulatát, az önállóságot, és a felelősséget. Még ha ez utóbbiból olyan sok nem is jutott nekem, hiszen a pénzt nem én kezeltem. Mégis igazi munka volt, igazi emberekkel.

A vevőknek minden erőmmel igyekeztem a kedvében járni, minden eladott ruhanemű győzelem volt a számomra. Ha azt kérik, hogy kézen álljak, talán még azt is megteszem.

Bele is szaladtam egy őrültségbe, amely akkor annyira természetes és ártatlan dolognak tűnt, hogy csak visszatekintve és mások véleménye miatt gondolkodtam el helyességén. S hogy most is csak mosolygok rajta, annak az az oka, hogy még mindig érzem azt a tiszta szándékot, amely vezetett.

Egy harmincas férfi tért be az üzletbe és a feleségének keresett ajándékot. Tétova volt, nem igazán tudta mit keres, én pedig előzékenyen vezettem végig az egész üzleten.

Nyár volt, tikkasztó meleg, ezért végül a fürdőruháknál kötöttünk ki. De melyiket vegye? Melyik méretet?

Elmondása szerint a felesége hozzám hasonló alkatú volt, úgyhogy azonnal végig próbáltam négyet-ötöt a kedvéért. Igazából persze nem miatta tettem. Szerettem volna jól végezni a munkámat, eladni valamit, ugyanakkor örömet szerezni a feleségnek, akit aznap este váratlan ajándékkal lepnek meg. Naiv voltam? Meglehet. Ma is az vagyok.

Az igyekezetemet siker koronázta, vett a fürdőruhákból. Kettőt is. Én pedig a jól végzett munka örömével zártam azt a napot. Hetekkel később, amikor már persze nem dolgoztam az üzletben, az elégedett férj ajándékba hozta nekem azokat a menő műanyagzacskókat. Igazi kincsek voltak a szemembe, ezért eleinte a szekrényemben őrizgettem őket, s csak óvatosan használtam egyet-egyet.

A világ azonban sokat változott, s vele én is. Ma már határozottan mondok nemet minden egyszer használatos nylonra.

A papírzacskók esetében még néha-néha elcsábulok, de egyre ritkábban. Táskámban mindig van textilszatyor, az autómban pedig erős, tartós bevásárló zacskó. A gyümölcsökre csak ráragasztom a vonalkódot, vagy a bevásárlólistámra aggatom őket. Még hálót sem használok. Tusfürdő helyett ismét szappant veszek, mint régen, a samponok új, tömbös nemzedékével rendületlenül barátkozom és kulacsba töltöm a csapvizet. Pedig öt-hat éve még a legjobb palackozott ásványvizek között válogattam magam is.

Tudom, hogy a tíz-, húsz-, harminc-egynéhány évvel ezelőtti énem sem akart rosszat, mégis aktívan járultam hozzá a természeti környezetünkben okozott visszafordíthatatlan károkhoz.

Apukám kedvenc mondásába kapaszkodom, miszerint „a pokolba vezető út is jószándékkal van kirakva”, de tudom, hogy nincs mentségem. Az idő eljárt a kifogások keresése felett. Az utolsó utáni pillanatban vagyunk, s nem kell belenyugodnunk abba, hogy tényleg a pokolba vezessen az utunk.

Bármilyen egyszerű és kényelmes volt is az eldobható termékek néhány évtizedes kultusza, le kell számolnunk vele. Amíg van rá lehetőségünk…

0 Komment
1

Kommentelj