A tűzpiros napló meséje

forrás: Gy. Szabó Csilla

Egyszer volt, hol nem volt, egy tűzpiros, bőrkötéses napló. Kézről-kézre járt a végzős gimnáziumi osztályban. Mindenki írt bele valami szépet, fennköltet. Az utolsó esztendő hangulatához nem is illett volna más, még akkor sem, ha átlagos, csepeli negyedikesekről volt szó. A nagybetűs életre készültünk, annak minden izgalmával és kihívásával. Naívan és átszellemülten.

A szépsége alapján választott füzetet én vittem be az osztályba, s nem saját, hanem az általunk csodált írók és költők gondolatainak lejegyzésére. Lelkesen kerestük a legszebb idézeteket, s ha éppen óra közben jutott valakinek eszébe egy, az sem zavart meg bennünket.

A padok alatt kézről-kézre járt a puha tapintású kötet. Hol itt állt meg, hol ott, két sorra vagy egy teljes oldalra, értéke a bejegyzések számával növekedett.

A kötelező irodalom klasszikus gyöngyszemei jól megfértek benne az akkor még nem publikálható, gyűrött papírlapokon terjesztett rendszerváltó gondolatokkal. 1985-86-ot írtunk.

Ma sem tudom, hogyan kerülhetett ennyi hasonlóan érző kamasz ugyanabba az osztályba. A közös fonál az első pillanatoktól tapintható volt, negyedikre pedig elszakíthatalan kötelékké fonódott. A legjobb bizonyíték erre éppen a tűzpiros füzetecske lett, amelynek viharos gyorsasággal teltek lapjai. Márta néni, az osztályfőnökünk, ugyan magyar tanár volt, a kemény mag irodalmi érdeklődése azonban sokkal mélyebbről jött.

Hogyan is juthatott volna különben eszébe a teljes osztálynak, hogy az igazságtalannak vélt filozófia dolgozat helyett irodalmi idézeteket adjon be?

Studinger tanárnő pedig vette a lapot, és hasonló, személyre szabott válaszokkal értékelte kreatív lázadásunkat.

StockSnap képe a Pixabay-en

A mai napig őrzöm a nekem szánt Lao-ce négysorost:

„Aki másokat ismer, okos.
Aki magát ismeri, bölcs.
Aki másokat legyőz, erős.
Aki önmagát legyőzi, hős.”

Nem hiszek a véletlenekben. Az idő múlásával pedig egyre biztosabb vagyok abban, hogy mindannyian a számunkra születésünk pillanatában kijelölt úton bukdácsolunk. Mi sem játékból kerültünk tehát össze, és én is célzottan kaptam a fenti idézetet. Pedig akkoriban még csak egy folyton-folyvást nevetgélő, komolytalan tininek tűnhettem a felületes szemlélő számára.

Ma sem értem, hogy érezhetett rá ilyen pontosan Studinger tanárnő arra a belső küzdelemre, amely végig fogja kísérni az életemet, ötven körül pedig szokatlan hevességgel tombol majd bennem.

Hogy mit írtam helyes válaszok helyett a dolgozatba? Fogalmam sincs róla. Azt az idézetet a tanárnő őrzi valahol…

Gyermekkoromban számtalan útjelzővel találkoztam, amelyek mind egyetlen irányba mutattak. Üzenetüket mégsem értettem meg azonnal. A kisdobos és az úttörő csapatokban látszólag a szerencsére bíztuk a tisztségek kijelölését, visszanézve mégis sorsszerűnek tűnik, hogy mindig krónikás vagy nótafa voltam. Az ominózus „Csata után” címet viselő, vérfagyasztóan plasztikus fogalmazásom nyomán sem gondoltuk, hogy írással keresem majd a kenyeremet, épp ellenkezőleg. A magyar tanárnőtől kapott alapos fejmosás minden további irodalmi próbálkozástól elvette a kedvemet. Az írástanulás kezdeti nehézségeiről nem is beszélve. A számomra megkülönböztethetetlen o és a betűk rossz élménye nagyon sokáig elkísért.

A táncdalénekes, a kutyásrendőr és a nyomozótiszt reálisabb alternatívának tűnt.

Gépészmérnök édesapám nagyon szerette volna, ha én is műszaki pályára lépek. Amennyiben nem kerülök az ízig-vérig humán érdeklődésű C-sek közé a gimiben, talán sikerrel is járt volna. De nem keveredhettem máshová, hiszen az utam akkor már régóta rám várt, csak meg kellett találnom a lehetőségek sűrűjében. A legfogékonyabb időszakomban pedig olyan társakra volt szükségem, akik a legszebb idézetekkel tudtak kiforratlan megérzéseimben megerősíteni. Persze volt, aki nálam is többre vitte ezen a téren. Például Szilvási Zoli. Szomorú, hogy csak halála apropóján tudtam meg milyen szép verseket írt.

A tűzpiros, bőkötéses naplót egyszer óvatlanul a padban felejtettem. A kémiai laborból visszatérve pedig már csak hűlt helyét találtam.

Szinte egy emberként indultunk keresésére. Plakátokat aggatunk a folyosókra, s a becsületes megtalálónak kevéske zsebpénzünkből ajánlottunk fel jutalmat. Hiába.

Egyszer volt, hol nem volt, egy tűzpiros, bőrkötéses napló. Egy napon úgy döntött, kezébe veszi a sorsát és új gazdát keres magának. Mi régiek, még sokáig vártuk vissza. Azután ki-ki elindult azon az úton, amelyet ő jelölt ki számára.

0 Komment
1

Kommentelj