Légy jelen!

forrás: Gy. Szabó Csilla

Egy fiatal halálával egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Amennyire az élet részeként kezelem magát az elmúlást, pontosan annyira érzem természetellenesnek és értelmetlennek a túl korai véget. Különösen így vagyok a sportolókkal, az egészség, a vitalitás egyszóval az élet kétlábon járó jelképeivel. A múlt héten váratlanul elhunyt fiatal birkózó ráadásul kisebbik fiammal egyidős, így szinte felfoghatatlan, ami vele történt.

A sors furcsa fintora, hogy az U23-as Eb-ezüstérmes Tóth Bendegúz szíve éppen június 4-én állt meg dobogni, egy másik, szintén edzés közben elhunyt magyar sportoló születésnapján.

Kolonics György, merthogy Kolo jeles dátuma volt a csütörtöki, persze azon a tragikus júliusi napon már messze nem volt reménység, ötödik olimpiájára készült, csak egy karnyújtásnyira volt Pekingtől.

Halálhírét bátyám hozta, aki kétszáz méterre lakik a kajak-kenu teleptől és a stégtől, amelyen a kétszeres olimpiai bajnok életéért küzdöttek társai, majd a mentősök. A szomorú hír futótűzként terjedt Csepelen, s nem akartuk elhinni. Egyszerűen nem lehetett, annyira képtelenségnek tűnt. És természetellenesnek, mint most a birkózó fiúé.

Futni csak öt évvel később kezdtem el, mégis erősen meghatározott Kolo tragédiája.

Pontosabban egy, a körülményeket elemző orvos véleménye, aki szerint 30-35 éves korig szinte bármit kibír egy egészséges szervezet, a harmadik iksz közepétől azonban minden apróságra figyelni kell.

Nem szabad semmit sem túlzásba vinni, a pihenőnapokat pontosan be kell tartani, a szervezet regenerálódási képessége ekkor kezd érezhetően csökkeni. Kinél gyorsabban, kinél lassabban. Kolo esetében a vizsgálatok szerint nem ez volt a probléma, én mégis intő jelként fogtam fel. Bő egy hónap múlva lett volna 36 esztendős.

Azt sem terveztük, hogy papa 99. születésnapját videóhívással ünnepeljük

Talán csak tudat alatt, de Kolo tragédiája nagyban hozzájárult ahhoz, hogy sportmúltam nemhogy bátrabbá tett volna, épp ellenkezőleg. Második karrierem során az óvatosság felülírta és írja mind a mai napig minden becsvágyamat, lendületemet. Azt hiszem, épp ez a túlzott megfontoltság az, ami visszatart a valódi fejlődéstől. Vagy inkább félelem? Nem is tudom. Nem, nem a haláltól. Annak ideje mindenki számára pontosan meg van határozva.

Inkább attól, hogy kárt okozom magamban, s akkor se futás, se normális élet. Utóbbi pedig ma már elképzelhetetlen számomra előbbi nélkül!

Nem hiszek az összeesküvés-elméletekben, s mivel nagyon sok ismerősöm és barátom, gyermekeimről már nem is beszélve, él Európa nyugati felén, pontosan tudom, egyes helyeken milyen pusztítást végzett a koronavírus. Nekünk szerintem szerencsénk volt, időben zártunk, így nem tombolhatott a járvány. A birkózó fiú esetében döbbenten olvastam, hogy korábban átesett a betegségen. Tudom, meggyógyult, tudom, az orvosok nem fogják halálát ezzel kapcsolatba hozni, engem mégis megzavart ez az információ. És még most is bennem kavarog.

Néhány hete negatív lett a gyorstesztem. Pedig akkor már mindannyian biztosak voltunk benne, hogy átszaladt rajtam a koronavírus. Még orvos sógornőm is arra tippelt, annyira nem akartam kijönni belőle.

Soha nem voltam még ennyire beteg. Soha nem éreztem magam ilyen kutyául. S ami a legrosszabb volt, állandóan visszajött. Heteken át.

S bár összességében sokat köszönhetek a karanténnak és a betegségnek, mert olyan utakra vezetett, amelyekre magamtól nem léptem volna, nem szeretnék újra találkozni vele. Ez ugyanis egy okos vírus. Akár koronának hívták, akár influenzának, akár bármi másnak.

Pontosan ott támadott, ahol kellett. A gyomrommal nem ment volna semmire, vegán vagyok, nem eszem cukrot, finomlisztet, nem iszom alkoholt. A szívem erős, a tavalyi véradást megelőző vizsgálat során az orvos megkérdezte sportolok-e, olyan alacsony a nyugalmi pulzusom. A tüdőm sohasem volt extra, de az átlagosnál még így is biztosan jobb.

A lelkem azonban törékeny, mint a porcelán, a pszichoszomatikus tüneteket tökéletesen produkáló pajzsmirigy-gyulladást tehát egyszerűen nekem találták ki.

Sem diétával, sem életmódváltással nem lehetne amúgy kifogni rajtam. Bő egy lépéssel azok előtt járok. A pajzsmirigy azonban alattomos, a depresszióval könnyen összetéveszthető súlyos lelki problémákat okoz. Ezekkel szemben pedig megjelenéséig teljesen védtelen voltam, s nemcsak most, de születésem óta mindig is. Futni nem mehettem, s ezzel az egyetlen védvonalam is leomlott. Még mondja valaki, hogy nem furfangos ez a vírus!

Mindez persze csupán találgatás, a rendelkezésemre álló tények sajátos, megérzéseimen alapuló elrendezése. A pánikkeltést pedig éppolyan veszélyesnek tartom, mint a kockázatok figyelmen kívül hagyását.

Örülök, hogy újraindult az élet, jön a nyár, virágoznak a kertek, mozdul a világ, s benne én is.

De az ősztől is tartok, sokkal jobban mint a legtöbben. Pontosan ezért szeretném az előttünk álló békésnek ígérkező két-három hónapot is jobban megbecsülni, mint általában. Ki tudja, mi lesz azután? Persze, ezt a kérdést, korábban is sűrűn feltehettük volna magunknak.

Pontos választ akkor sem kaphattunk volna rá. Sohasem tudhatjuk mit hoz a holnap.

A koronavírus-járvány csak rávilágított egy kikopó félben lévő igazságra.

Egyetlen időben élhetünk csupán, és az a jelen. Ki tudja, mi lesz azután?

0 Komment
1

Kommentelj