Aranyútra lépve

forrás: Gy. Szabó Csilla

Évek óta kacérkodtam a meditáció gondolatával, de sohasem vitt rá a lélek. Nem voltak bennem ellenérzések, sőt, kifejezetten érdekelt a dolog, valami mégis mindig közbejött. Két évvel ezelőtt már csak egyetlen lépés választott el attól, hogy belevágjak. Az egyik kezelés végén kineziológusom azt ígérte, küld néhány gyakorlatot, amivel elindulhatok. Az üzenetet azonban hiába vártam, feledékenységét pedig a sors intő jeleként fogtam fel.

Gondtalanul futottam tovább, mert arra már korábban rájöttem, hogy ez is a meditáció egyik fajtája. Nem éppen a klasszikus, s talán hatásában sem a legeredményesebb, de számomra ez volt a leginkább testhezálló.

Legalábbis az életem azon szakaszában, amiben éppen akkor jártam. Az elmélyülést kétségtelenül segítette, hogy mindig szabadban edzettem. Brüsszelben kifejezetten erdős terepeken, de a csepeli Kis-Duna-parti sétány is kizökkentett a nagyvárosi nyüzsgésből. Még ha utóbbi azért lehetne kicsit vadregényesebb és csendesebb.

Szeretem elemezni az életem történéseit. Amikor új dologgal találkozom, örömmel fedezem fel tíz-húsz évvel korábbi gyökereit. Így vagyok a misztériumokkal is.

Alemko Coksa képe a Pixabay-ről

Azt nem mondanám, hogy teljesen átlagos családban nőttem fel, hol ebben, hol abban mindig is kilógtam picit a sorból. De nagyon sohasem. Volt azonban egy korántsem mindennapos személy az életemben, aki hatéves koromtól alapvetően határozta meg a világnézeti fejlődésemet.

Ilonka néni, a kiugrott – egészen pontosan kiugrasztott – apáca, elvileg csak a zongoratanárnőm volt, valójában ennél sokkal több.

A zenével mesterien ötvözte a hittanórát, s amikor eljött az ideje, a királyerdei eldugott apró templomocskába irányított Pál atyához, hogy hivatalos keretek között fejezze be az általa megkezdett munkát. Még a tágabb családon belül sem beszéltünk ezekről a dolgokról, apukám munkája miatt keresztelni is csak titokban, a Krisztinavárosban mertek. Az apró csepeli templomocska légköre mégis mindig otthonos és vonzó volt számomra.

Lázadó tinédzserként, majd egyre érettebb felnőttként az egyházról magáról egyre rosszabb véleményem lett, a hit alaptéziseit azonban továbbra sem vitattam.

Úgy gondoltam, az emberek még a legszentebb dolgokat is képesek elrontani, és tévútra vinni. Különösen a hatalom és a gazdagság reményében.

Gyermekeimet mégis hasonló úton indítottam el, meghagyva nekik a későbbi választás lehetőségét. Belgiumban ezt könnyen tehettem, mert a katolikus iskola, ahová jártak, a világra nyitotta ki a szemüket, s mentes volt minden dogmatizmustól.

Valójában sokkal korábban, apukám halála indított el a misztériumok felé. Alig huszonnégy évesen nem tudtam elhinni, hogy soha többé nem látom. Akkor olvastam először a lélekvándorlásról, az élet után következő életekről, nyitott voltam mindenre, ami fájdalmamat enyhítette.

Ekkortájt relaxációs nyelvtanfolyamra is jártam, amelyből csak annyi maradt meg bennem, hogy istenieket aludtam az utolsó gyakorlati órában.

És persze az akkoriban újdonságnak számító agykontrollt is elolvastam. A gyakorlatban azonban nem juthattam túl messzire, hiszen egyetlen elveszett tárgyat sem találtam meg a gondolataim erejével.

A hivatalos egyházzal válásom miatt szakítottam végleg. Annyira biztos voltam a döntésemben és annak helyességében, hogy nem fogadhattam el olyan „hatalmat”, amely konzerválni szerette volna kifejezetten káros helyzetemet.

Fájdalmas és nehéz útkeresés vette ezzel kezdetét, életemben pedig egyre sokasodtak azok a szereplők, akik a spiritualitás felé terelgettek.

A lábfájásom miatt akupunktúrás kezeléseket végző Rózsa doktornő irányított Anitához, a kineziológushoz, ő tovább Ágihoz, a mindent látó és érző dulához, miközben baráti körömben is szaporodtak a másképp gondolkodók. És még mindig nem meditáltam. A hozzám legközelebb álló lélektársam biztatása ellenére sem.

Tavasszal azonban jött a betegség, Anita pedig elhalmozott meditációs videókkal. S bár fogalmam sem volt mit kell csinálnom, gondoltam követem az utasításokat, lesz ami lesz alapon.

A karantén, a testi és lelki fájdalmak háttérbe szorították mindig elemző, mindig tisztán látó, mindig gondolkodó, pragmatikus énemet.

Egyre inkább beláttam, el kell engednem a kontrollt, hiszen láthatóan semmire sem megyek vele. Sőt.

És jött Mona, s vele az Aranyút közössége. Bevallom, elsőre sem ő, sem  az online meditáció nem volt szimpatikus, mégis csatlakoztam másodszor, harmadszor, negyedszer is. Abban ugyan egyáltalán nem voltam biztos, hogy valóban meditálok, de egyre megnyugtatóbbnak éreztem Mona hangját, és határozottan jobb kedvre derített. A gyakorlatok előtti bemelegítő „előadások” pedig pontosan azokra a kérdésekre adtak választ, amelyek hónapok óta kavarogtak bennem. Egyébként is úgy tartják, ha valamit sokáig csinálunk, idővel úgyis jók leszünk benne.

Az első tapasztalások engem is megleptek. A gyakorlások után vissza-visszatérő, ijesztőből békéssé szelidülő álmok, vagy az aktuális félelmeimre válaszoló könnypatakok azt mutatták, valami tényleg változik bennem.

S bár a mellém helyezett pohár vízbe csak egyszer sikerült buborékokat „varázsolnom”, legutóbb az egyik legkínzóbb érzésem kezdett oldódni. Amióta az eszemet tudom kísért a magány élménye, amit előszeretettel fogtam egyke voltomra. Ettől csak akkor tudtam egy időre megszabadulni, amikor a gyermekeimmel való foglalatoskodás töltötte ki minden gondolatomat. Felnőtté válásukkal azonban ismét rám tört az ismerős érzés, bámenyire próbáltam is ésszel szabadulni tőle. A meditáció döbbentett rá, hogy egyszerűen csak rossz helyen kerestem a megoldást.

Mona a szívem legmélyére vezetett, s megmutatta, nem vagyok egyedül. Soha nem is voltam. Csak az utat nem találtam.

Önmagamhoz.

0 Komment
2

Kommentelj