Nevünk: Senkik

forrás: Gy. Szabó Csilla

Ellentmondásos érzelmek dúltak bennem a karantén idején. A szokásosnál is tehetetlenebbnek éreztem magam, miközben a járvány terjedését sem szerettem volna elősegíteni. Az előbbi arra sarkalt, hogy menjünk már, induljunk, hiszen most van csak ránk igazán szükség, utóbbi viszont még az utcára lépést is csak indokolt esetben, maszkban, kesztyűben engedélyezte a számomra. Végül most is a józan ész és az elővigyázatosság győzött, mi pedig nyugton maradtunk. Több mint két hónapon át.

A BACKPACKRUNNING csoport életében még soha nem volt ilyen hosszú leállás. A felszín alatt, azonban továbbra is együtt dobbant a szívünk, az egyéni akciókat senki sem tilthatta meg nekünk.

Ahogy a központi koordinálást sem, s a kis csapat online csoportja minden egyes jó ötlet nyomán hangos méhkassá változott. Röpködtek a bíztató és köszönő szavak, szivecskék és mosolygó fejek. Ahogy a vasárnap reggeli futásaink során, most is mindenki azt tette hozzá, amit éppen tudott. Ki többet, ki kevesebbet. A mértéket amúgy is szándékban és nem grammokban mérjük.

Amikor kitört a járvány, én is beteg lettem, így éppen lecsúsztunk a védőfelszerelések beszerzéséről. Mire jártányi erőm lett, sem kesztyűt, sem maszkot nem kaptunk.

Kínomban az egyik melltartómat alakítottam át a célnak megfelelően. Még szerencse, hogy végül nem kellett használnom. Úgy néztem ki benne, mint egy bohócba oltott örömlány.

Térültem, fordultam, s végül csak összehordtam egy szerényebb maszkkészletet. Gumikesztyűből az utolsó dobozt hoztam el a kínai árustól, bár a fizetéskor kicsit meglepett a végösszeg… De nem akadékoskodtam, hiszen nagypapám ápolása miatt nálunk békeidőben is fogyóeszköz a közben hiánycikké vált árú. Örültem, hogy kaptam. Akkor nem gondoltam volna, hogy több mint egy hónap telik el addig, míg a normálishoz igen közeli áron újból vehetek egy-egy dobozzal.

Éppen porciózzuk a Palotai Pékség adományát

A maszkok jelentős részét a szerencsének köszönhettem. Bár én inkább a sors számlájára írnám ezt a találkozást. A neten több helyen is olvastam egy csepeli férfiről, aki a háza kerítésére akasztotta őket, így segítve azokat, akik védőeszköz nélkül maradtak. Pillanatok alatt kinyomoztam hol lakik, majd a közösségi médián keresztül személyesen is megtaláltam. A kapcsolatfelvétellel sem késlekedtünk, s mikor kiderült, hogy a Lélekgyógyító Alapítvány elnökeként ő is a nélkülözők, köztük a hajléktalanok, megsegítésében „utazik”, azonnal üzletet kötöttünk. Ettől kezdve minden héten kaptam tőle az alapítvány számára varrt maszkokból, amelyeket szorgalmasan szállítottam Sztyuhoz, aki a Golgota Ellátó nappali melegedőjében önkénteskedve továbbadta őket a rászorulóknak.

Nekem pedig öröm járta át a szívemet, mert a járvány és a betegségem ellenére is tudtam valami apró jóságot tenni. Sztyura azonban magamnál is büszkébb voltam. És kicsit irigy is, hogy ő nagyüzemben nyomhatta a „jószolgálatot”.

A maszkjáraton kívül péksütemény akciót is szervezett, a Király utcai Palotai Pékség jószívű tulajának hála, heti többször vitt finomságokat a melegedőbe. A vasárnapi első közös futásunkra is egy hatalmas kosárral érkezett, benne kakaós csigák, pizzaszeletek, pogácsák, virslis papucsok és még sok inycsiklandó falat. Alig tudtuk magunk között elosztani a finom terhet.

De a többiek sem tétlenkedtek. Beusék a segítő cikkeket posztolgatták, Mariann vegán ételrendeléssel támogatta az Oltalom Karitatív Egyesületet, Irén megkezdte a téli sapkák kötögetését,  Tamás pedig élelmiszerbankos adományokat szállított a Down Alapítvány Gondozóházába. S ha véletlenül túl sok volt a hipermarket által felajánlott élelmiszerekből, azt a Dankó utcába vitte tovább. Innen jött az ötlete, hogy kis csapatunkat talán szervezettebb formába kellene gyúrni, s ezzel nagyobb adományokhoz tudnánk juttatni egy a mostaninál szélesebb hajléktalan kört.

A téma úgymond az utcán hevert, s jónak is tűnt, de végül leszavaztuk. Javíthatatlanul anarchista lelkünk a legkisebb korlátozást sem fogadná jó szívvel. Bár Beus rendszeresen beígért igazolatlan hiányzásai és intői hatására azért el szoktunk csendesedni. Néhány percre.

A vasárnap reggeli, Jászai Mari tértől, Jászai Mari térig ívelő belvárosi körünk sokszor szegezték már nekünk a kérdést:

„Kik maguk, honnan jönnek, melyik szervezettől?”

Nekünk pedig olyan jól esik mindig ugyanazt válaszolni:

„Senki sem küldött. Sehonnan sem jöttünk. Senkik vagyunk.”

Ez a Senki-identitás pedig annyira hozzánk nőtt, hogy ma már semmi pénzért sem válnánk meg tőle.

Egyébként is, ha lenyomozható, felkutatható, hivatalos Valakikké válnánk, hogy futkoshatnánk át nyugodt szívvel a piroson?

0 Komment
0

Kommentelj