Csapatban, mégis egyedül

forrás: Gy. Szabó Csilla

Életemben először feladtam egy maratont. Pontosabban időhiány miatt már oda sem álltam a rajthoz. Szerencsére csak álmomban, de olyan valósnak tűnt minden mozzanata, hogy szinte magam is elhittem. Egyedül a konfliktust okozó matematika vizsga nem állta meg a helyét. A járvány miatt elhalasztott Ultra Balaton napjára ébredve azonban szabad, mitöbb ajánlott hülyeségeket álmodni.

Milyen futó az, akit egy verseny lemondása csak úgy megfutamít? Biztosan nem olyan őrült, mint akikkel a jósorsom összehozott.

Magamról már nem is beszélve. Csapatom, az NS-csupasport, ugyanis nem mondott le az UB-ról. A kialakult járványügyi helyzethez alkalmazkodva otthoni, mégis közös teljesítést hirdetett az eredeti dátumra. Örömmel mondtam igent a hívó szóra, ahogy szinte az egész banda. Így persze átlagosan 11.5 kilométerre fogyott a penzumunk, de nekem ez most kifejezetten jól jött.

Az ötlet megszületésekor még csak lábadoztam közel másfélhónapos betegségemből. De talán éppen ezért, semmiképpen sem akartam kimaradni a buliból, éreztem, kell valami extramotiváció a visszatéréshez. Ahogy teltek-múltak a napok, egyre többet vívódtam: nem korai-e még futnom? Ráadásul versenyhelyzetben. Ám amikor megláttam a nevem a kész beosztásban, tudtam nincs visszaút.

A felkészülésre maradó 12 nap gyötrelmes volt. A betegség teljesen lenullázta a testemet, egy sérülésből könnyebb lett volna visszatérni, mint az általános gyengeségből.

De ha fájnia kell, hát had fájjon, csak essünk túl rajta! Minél gyorsabban, annál jobb. A csütörtöki, utolsó edzésemen jelent meg a halvány reménysugár, végre megvolt a 13 kilométer. Három-négy hónappal korábban biztosan kinevettem volna magam egy hasonló teljesítményért, vagy legalábbis jól megrugdostam volna az útpatkát. De az akkor volt.

Az UB a szívem csücske, gondolkodás nélkül áldoztam be érte idén a maratont. És most itt állok egy karantén UB előtt, csapatban és mégis egyedül. Fene vinné azt a vacak vírust! Épp attól foszt meg, amit a legjobban szeretek benne. De ez nem a panaszkodás ideje, a helyzetet el kell fogadni és váltani. Mondjuk telefonon, ahogy a tervek szerint mi is csináljuk majd.

Hogy biztos ne tévedjek a futás hevébe, Nórit, akit majd beérkezéskor hívnom kell, már napokkal előbb kedvencnek jelöltem a névjegyzékben. Biztos, ami biztos. Azután rájöttem, Dórit is el kell mentenem, hiszen tőle veszem át a virtuális váltóbotot.

Van egy kedvenc futónadrágom, amitől nem tudok megválni. Valamikor hosszú volt, ám egy-két esést követően kénytelen voltam megrövidíteni, hogy megmentsem. Először csak vádliközépig, azután egy kicsit feljebb, ma már a térdemet is alig takarja. Egy apró lyukacska még így is maradt, néha-néha viccelődtek is rajta a Backpackrunning-os futótársaim, de ha tovább vágnám elvesztené tökéletes szabását.

Most úgy gondoltam, az NS-váltóra csak nem állhatok oda szakadt nadrágba, úgyhogy az indulás előtti izgatott perceket varrással töltöttem.

A verseny ugyanis mindig verseny. Akkor is, ha virtuális, akkor is, ha senki nem ellenőríz és még tétje sincs igazán. Most a csapat miatt kellett menni, s ez nekem nagyobb teher, mint ha magamért futnék. S bár annyira nem izgultam, mint egy igazi maraton előtt, azért volt bennem némi drukk. A telefon csengésére kaptam fel a fejem, Dóri éppen indult. Huha, én meg itthon ábrándozom! Szerencsére nem volt sok cuccom, azonnal indulhattam a starthelyhez.

Kocogva, sétálva értem le a Duna-partra. A sétány pontosan tíz kilométer oda vissza, csak 750 méterrel kellett megtoldanom, s meg is volt a 11.5 kilométer. Szelfizni nem szeretek, ezért a domboldalon tanyázó fiatalokat kértem meg a startfotó elkészítésére.

Tökéletes idő volt. Maratonhoz ugyan kicsit meleg, de a negyedéhez éppen jó. Várakozás közben élvezettel fürdőztem a nap simogató sugaraiban.

Újabb csengetés. Zombori Andris − aki a csepeli stadionban már kamaszkoromban is asszisztált a futásaimhoz és viszont −, hív lánya, Dóri helyett. Még két kilométer, készülhetek. S ahogy úttörő koromban a riadóláncban, úgy adtam tovább a híreket Nórinak, hogy ő is tudjon tervezni.

A váltás repülőre sikeredett, ismét Andris hívott, hangosan számlálva a Dóri előtt fogyatkozó métereket. A nullára már léptem is és eszem ágában sem volt betartani a szokásos „óvatosan kezdj” taktikámat. Itt most nincs idő a nyavajgásra. Apait-anyait beleadtam. A maszkomat az államon hagytam, de a nagyobb csoportosulásoknál mindig a számra és az orromra húztam.

A hatalmas tempót persze nem tudtam tartani, de így is óriási személyi csúcsot futottam. A telefonhívásokon mértem le az időeredményemet, sikerült 1 óra 10 perc alatt maradnom. 

Hát erre bizony nem számítottam. Ennyire éhes voltam már a kilométerekre? Kivoltam, de nem esett rosszul, hogy a szokásosnál jobban pörgettem magam. Azt hiszem ezentúl az edzéseknél is többször fogok ritmust váltani.

Az örömömet azonban ismét elnyomta az örök kérdés. Hogy tudnám ezt a tempót negyvenkét kilométeren át tartani?

Akkor meglehetne az a négyórás maraton. De most nem akarok ezen rágódni, inkább arra gondolok, ami pillanatnyilag a legfontosabb. Ami „előtte” természetes és magától értetődő volt, most felbecsülhetetlen kincs lett.

Meggyógyultam és ismét futhatok. Úgy, mint régen. Vagy mégsem?

0 Komment
0

Kommentelj