Korona, te igazságtalan!

forrás: Gy. Szabó Csilla

Elvesztettem az egyik legkedvesebb belga barátnőmet. Június 11-én, édesapám születésnapján lett volna 67 éves, nagy dohányos volt, s emiatt korábban már voltak tüdőproblémái. Igen, a koronavírus tekintetében leginkább veszélyeztetett csoportba tartozott, mégis fáj. És nem  hiszem, hogy ez így rendben van.

Mert ha valakiben, hát benne annyi élet és optimizmus volt, hogy gyakran még nekem is adott kölcsön belőle.

Magdát 2010-ben ismertem meg, amikor tizenhárom évnyi brüsszeli lét után végre álmaink lakásába költözhettünk. Később persze kiderült, nem véletlenül tudtuk megfizetni a bérleti díjat.

A nagy esőzések idején az árvízzel küzdöttünk, tájolásának és az általunk imádott fenyőligetes szomszédságnak köszönhetően pedig még nyáron is alig láttuk a nap éltető sugarait.

Belgiumban előbbi jóval gyakoribb, mint az utóbbi, tehát nem csináltunk túl jó vásárt. Én mégis szerettem ott lakni. A gyerekek pedig még inkább, hiszen végre saját szobát kaptak, a teniszklubtól pedig tényleg csak egy hajításnyira kerültünk. Ha még egyszer az életemben építkeznék, ami szinte kizárt, akkor biztosan hasonlót szeretnék. Csak árvíz nélkül és sok napsütéssel.

A költözés után derült ki, hogy az utcára néző ablakok előtti tökéletesen ápolt, elkerített kertecske valójában a mi lakásunkhoz tartozik, ám az előző tulajdonos elcserélte az egyik parkolóhely használatára. A velünk szerződést kötő új házigazda azonban nem kérte az eredeti helyzet visszaállítását, mert nem volt szíve egyetlen örömétől megfosztani a szomszédban lakó ápolásra szoruló, súlyos beteg férfit. Ő volt Magda férje.

A barátságunk azonban Félix-szel, a pár imádott macskájával kezdődött, akit Bálint és Zsombor az első találkozástól imádattal vett körül. Nekem a pótmama szerep jutott, a gazdik távollétében én etettem a kis zsiványt, aki észrevétlenül vált nálunk is családtaggá.

A szomszéd lakáshoz kulcsot kaptam, amelyet később és egyre ritkábban kértek vissza, egy idő után pedig, a Peugeot kabrió irataihoz is szabad hozzáférést kaptam. S bár soha nem éltem az alkalommal, a legmélyebb bizalom jeleként fogtam fel ezt a gesztust.  

Egy szép nap végül elment Philippe, akit Magda mosolyogva és rendületlenül ápolt éveken keresztül. Temetésén én voltam az egyetlen meghívott, a szűk családon kívül. Az élet pedig ment tovább, mert szomszédasszonyom töretlenül hitt a folytatásban. Csodáltam erejét és energikusságát, de leginkább az optimizmusát. Persze ő akkor sem panaszkodott, amikor már alig bírta szinte magatehetetlen férje etetését és fürdetését.

Kalandos élete volt, három házassága, három fantasztikus gyermeke, három unokája és sok-sok barátja.

Irigykedve néztük, ahogy az első napsugarakat fürdőruhában, hidegre hűtött rozéval a kezében a “mi kertünkben” köszöntötte. És persze néhány szál cigivel. Szerette az életet.

Néhány évvel később Félixet elütötte egy autó, és Magda egyedül maradt. De csak a lakásban, hiszen a család és a barátok, köztük mi is, maradtak. Optimizmusa pedig kifizetődött, egy-két év elteltével, új szerelem kopogtatott az ajtaján. Michael tizenhét évvel volt fiatalabb nála, de nem bánta. Felnőtt gyerekeinek ugyan csak hónapokkal később és félve mutatta be, alapvetően a rá jellemző egészséges önzőséggel állt a kérdéshez:

„Most boldog vagyok, újra élek, s nem érdekel, mi lesz tíz év múlva. Ha elhagy egy fiatalabbért, nem fogom tartóztatni. Biztosan rosszul esik majd, de az együtt töltött boldog percek, napok, hetek, hónapok emléke örökre velem marad” – mondta, én pedig csodáltam bátorságáért, hogy nem érdekeli, mások mit gondolnak. Az élet pedig őt igazolta. Halálhírét Michaeltől tudtam meg, aki még ekkor is szerelmeként aposztrofálta.

Kapcsolatuk nem kapott annyit időt, hogy a megszokott séma szerint a fiatal férfi elhagyja az idős nőt. De Magdát ismerve, ez a vég nem is illett volna hozzá.

Soha nem búcsúztunk el úgy igazán. Brüsszelbe visszajárva mindig találkoztunk, hiszen szomszédok maradtunk. S ugyanúgy számíthattak egymásra, most már fiaimmal, mint korábban velem. Két éve azonban házat vettek vidéken, Magda szülei közelében. Az öregek egyre inkább ellátásra szorultak, s neki már nem volt kedve utazgatni. Michael pedig örömmel cserélte az apró kölcsönkertet egy igazi vidéki udvarra. Idén januárban, már nem találkoztunk, ők is, és fiaim is elköltöztek. Kapcsolatunk a közösségi médián keresztül élt tovább.

Halálhíréről értesülve, lapozgatni kezdtem az oldalát. Nem találtam jobb módot a búcsúzásra. Rosszkedvemet csak fokozta, hogy április 23-án még ő fogadta a részvétnyilvánításokat édesanyja halála miatt. Gondolom, az is a koronavírus számlájára írható. Pörgettem az ismerős képeket, az új-zélandi látogatásáról lányánál, vagy a másikkal Amerikában tett utazásáról, velencei, kanadai, dél-franciaországi pillanatképeit.

Mindre emlékeztem, hiszen akkoriban vagy Félixre, vagy a lakásra vigyáztam. Magda pedig mosolygott, mosolygott, pezsgőzött és ismét mosolygott. Ahogy szokta.

Egyszer csak egy a házunk bejáratát mutató 2012-es képbe ütköztem. Magda a szokásos esőzést dokumentálta a barátok, enyhe célzással pedig a ház közösképviselője felé. Az ajtó előtti hatalmas víztengeren lehetetlen volt szárazon átjutni. A fotó hátterében pedig kit látok? A teniszedzésről csuromvizesen hazatérő fiaimat, amint azon tanakodnak, hogyan oldják meg az átkelés szinte lehetetlen feladatát.

Ekkor már nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Magda még halála után is olyan ajándékkal tudott meglepni, amelytől melegség járta át a szívemet.

Csak azt sajnálom, hogy egyetlen közös fotó sem készült rólunk ezalatt a tíz esztendő alatt.

Persze az emlékezéshez amúgy sem lenne rá szükségem.

2 hozzászólás
1

2 hozzászólás

Kalmár Attila 2020. május 13. - 16:04

Ismeretlen is őszitén sajnálom ami történt. Kívánom h minél előbb dolgozd fel ezt a traumát és maradjanak meg a közös pozitív élmények. Ne feledd a jó Isten Xre játszik

Válasz
Gy. Szabó Csilla 2020. május 13. - 17:20

Köszönöm, én is mindig ebben az X-ben reménykedem 🙂

Válasz

Kommentelj