STAFÉTA

forrás: Gy. Szabó Csilla

PIROS ZSOMBOR

profi teniszjátékos

Több mint két hónapja, hogy február végén utoljára versenyeztem, s legalább ennyi ideig még biztosan tétlenségre leszünk ítélve. Legalábbis hivatalosan.

A július 13-i újraindulásban ugyanis egyre kevésbé reménykedem. S bár pontos információim nekem sincsenek, s a jövőbe sem látok, az érzéseim sajnos ezt súgják. Még akkor is, ha egyáltalán nem vagyok boldog tőle, sőt. Bevallom, nehezen és lassan telnek a napok „igazi tenisz” nélkül.

Az amúgy sem könnyű helyzetet tovább súlyosbítja a bizonytalanság. Nincs gondom az edzésekkel, de én a meccsekért csinálom az egészet. Azokért vállalom a gyakorlások minden nehézségét és fájdalmát.

Most viszont mire készülök, ha azt sem tudom, mikor és hol léphetek legközelebb pályára?  

Nem könnyű így odaállni, különösen fejben nem. De a helyzeten változtatni nem tudunk, leállni pedig nem lehet. Éppen ezért minden nap kondizok, s heti háromszor-négyszer teniszezek. Balázs Atival és Fucsovics Marcival is többször játszottam, ám még így is marad némi felesleges energiám és időm.

A nehéz és különleges helyzet azonban nemcsak bosszúságot, de örömöt is hozott az életembe.

Most, hogy váratlanul nem sietünk sehova, több régi barátommal is ütöttem néhányszor, csak az élvezet és a szórakozás kedvéért. Jól estek ezek a partik, Tamás Bence, Khin Dani és Necz Andris a gyermekkoromat juttatta eszembe. Pontosabban egy érzést, amely hirtelen ismét a hatalmába kerített.

Nagyon sokáig nem a versenyzést, hanem az örömöt jelentette számomra a tenisz. Nem készültem profi játékosnak, inkább lettem volna spiderman, egyszerűen csak imádtam a játékot.

Eleinte nem is voltak kiugró sikereim, s csak akkor merült fel bennem, hogy akár a legjobbak közé is bekerülhetek, amikor a Tennis Europe U14-es ranglistáján 25. lettem.

A rajongás gyökereit az Építők pályán kell keresni. Apa hétvégi csapatbajnoki meccsei jelentették számomra az ünnepet. A 11-es pálya mellett akár öt-hat órát is falaztam, miközben szurkoltam a felnőtteknek. De ott voltam velük a közös reggelin és az esti vacsorán is.

Mindenki drukkolt mindenkinek, ha nyertünk örültünk, s ha vesztettünk akkor is.

Anyukám hamar rájött erre és csak akkor engedett el, ha pontosan és jól megcsináltam a leckéimet. Én pedig igyekeztem ahogy tudtam, hiszen nem maradhattam le egyetlen találkozóról sem. Az maga lett volna a világ vége.

Egy szépen napon, végül engem is bevettek a csapatba. Kilencéves voltam. Én pedig kihasználtam a különleges lehetőséget, apait-anyait beleadva, döntő szettben megnyertem a meccsemet. A sok felnőtt csak nézett. Végtelenül büszke voltam.

Komolyan azt hittem, ennél nagyobb sikert nem lehet elérni. Később persze sok szép és értékes győzelemben volt részem, a szívemnek azonban máig ez a legkedvesebb.

Amikor most, immár felnőtt fejjel belépek az Építők kapuján, mindig megrohannak az emlékek és újra gyereknek érzem magam. Látom, ahogy az egyszerű trikómban, Anikó nénitől traubisodát vagy zöldalma-levet rendelek, az éppen aktuális hangulatomtól függően. És ott a sok gyerek, akikkel csoportban edzettem, s akikkel olyan jól éreztem magam. Az első világos teniszes emlékem is ide köt. Hatéves lehettem, s apuval már a láb közötti visszaadást gyakoroltuk. Átdobta a labdát a fejem fölött, én pedig próbáltam a legjobb ütemben és a legjobb helyen eltalálni.

Bűvészkedni tehát nemcsak az életben, de a pályán is mindig szerettem. Velem született ez a játékosság.

Persze mindenre én sem emlékszem pontosan. S amikor azt mondom, hogy tizennégy éves koromig eszembe sem jutott, hogy profi teniszező legyek, nem biztos, hogy igazam van. Tavaly anyukám kísért el Tamperébe, egy Challenger-tornára, és a vérbeli teniszes környezetben váratlan, még számomra is meglepő tényre derült fény. A terveinkről beszélgetve megemlítettem, milyen érdekes, hogy gyerekként soha nem álmodoztam a világelsőségről.

„Dehogyisnem, négyévesen már mondtad, hogy az leszel!”  − válaszolt határozottan anyukám, amin alaposan meglepődtem.  

Hát ennyit, az emlékekről.

De most egyébként is előre kell tekinteni, hogy ebben a bizonytalan helyzetben is a feladataimra koncentráljak. Előbb vagy utóbb úgyis vége lesz a karanténnak, s akkor a toppon kell lennem. Függetlenül attól, hogy világelső akartam-e lenni kisgyermekként.

Piros Zsombor és a SportSpirit

0 Komment
1

Kommentelj