Fogd rá a maszkra!

forrás: Gy. Szabó Csilla

Ez aztán a rozsda. Pedig a szokásosnál is szárazabb volt a tavasz. Vagy az évek? Mind az ötvenegy? Harminckét nap kihagyásnak, nem kéne ennyire fájnia. Sőt! Repülnöm kéne a boldogságtól, hogy ismét futhatok. De nem. Lépni is alig tudok. Mi ez?

Álltam én már fel nehéz helyzetekből, két-három hetes, sőt, egy hónapos kényszerpihenőkből is. Nem mondom, hogy nem kellett hozzá akarat és kitartás, de az első lépések nyomán mindig az öröm és a szabadság érzése kerített hatalmába.

Most erről szó sem volt.

Lehet, hogy csak az idő szépíti meg a korábbi küzdelmeimet, én mégis másra gyanakszom. Túl sok volt, ami egyszer csak arcul csapott. S bár sokan érezhetnek a koronavírus-járvány miatt hasonlókat, számomra a karantén éppen ellenkezőleg, maga volt a megmentő. A kényszerű bezártság lett az elmúlt másfél hónapom egyetlen pozitívuma. Legalábbis eleinte, amikor egyre mélyebbre zuhantam. A földet érést követően szerencsére már jöttek a segítségek. Mindig onnan, ahonnan nem is vártam volna.

Ebben a pillanatban, azonban nemcsak a berozsdásodott izmaimmal kellett megküzdenem, de a szívemmel és a lelkemmel is.

Előbbi már jónéhány napja heves dobogással felelt minden lendületesebb mozdulatomra, most pedig egyenesen ki akart ugrani a helyéből. Persze, amikor április közepén a legrosszabbul éreztem magam és a legnagyobb fájdalmaim voltak, eszembe sem jutott ugra-bugrálni. Így azt sem tudom mikor fogyott el korábbi kiváló állóképességem, s egyáltalán a leállás számlájára írható-e mindez vagy a betegségére. A lényegen mindez nem változtatott, s minden fájdalmas lépésnél jobban aggasztott a szapora szívverés. Jóideje nem tapasztaltam már sportolás közben hasonlót, bármilyen iramot is választottam, ezért furcsa félelemmel töltött el.

Fogd rá a maszkra, ha nem megy a futás!

A legrosszabb állapotban azonban mégiscsak a lelkem volt. Annyira elkeseredtem a betegségtől és az állandó visszaeséstől, hogy a futás érdekelt a legkevésbé. Azt hittem, legalább egy picit hiányozni fog, vagy egy picit vágyom rá. Úgy, mint máskor. De nem.

Helyette baljós gondolatok pörögtek a fejemben, talán nem is ez az én utam.

Talán azért romlottak folyamatosan az eredményeim, mert másba kell kapaszkodnom, nem a futásba. A kétely korábban is ott munkált bennem, az elhatározás, a kitartás és a hit azonban mindig legyőzte. És én futottam tovább. Most azonban, lehet, hogy nincs tovább.

A sürgős vérvétel, valamint az antibiotikum-kúra mellett az alternatív gyógymódokba is belevetettem magam. A homeopátiás gyógyszerek mellett végre nekiálltam annak, amit régóta terveztem, de valahogy soha nem jött össze. S bár tudtam, hogy a szinte folyamatosan munkában lévő gondolataimat ideje lenne nyugodtabb keretek közé terelni, nem volt rá alkalmam. Most azonban utasításban kaptam, tehát belefogtam.

Meditálni kezdtem. Ügyetlenül, bénán és bizonytalanul, de csináltam. És jól esett.

Önmagamhoz képest visszakapcsoltam egy sebességgel, s napról napra egyre több dolgot értettem meg. Magamról, a problémáimról, az életemről. Azokat a dolgokat, amelyeket eddig csak ízlelgettem, egyszeriben falni kezdtem. De minél jobban belemerültem, annál jobban meg is rémültem.

Hol lesz a futás helye ebben a szép új világban?

A sors ismét közbeszólt. Andris, a kapitányom, felhívott, hogy az Ultra Balaton eredeti időpontjában, május 16-án, csapatunk, az NS csupasport, mégis lefutja a teljes távot. Mindenki ott, ahol éppen van, a váltást pedig megoldjuk okosban, egy telefonos hívással. Az apró bogár nyomban bereppent a fülembe, s felébresztette a bennem oly mélyen alvó futót. Amúgy is egyre jobban éreztem magam, tizenegy és fél kilométert pedig betegen is lenyomok. Ekkor már terveztem is a visszatérést, mégpedig Anyák napjára, de az orvos kérésére két nappal tovább toltam.

A kedd reggeli kontrollvérvétel után egy órával azonban már húztam is a futócipőmet.

A Duna-parti oda-visszát, ami körülbelül hat kilométer lehet, végül negyven perc alatt szenvedtem le. Eleinte borzalmasan kínlódtam, a vízhez érve pedig száz métert bele is sétáltam. Szándékosan, mert tudtam, az eszemmel most tényleg többre megyek, mint az erőmmel. A szokásosnál nagyobb távolságban egymás mellett sikló kajakok azonban azt sugallták, itt az ideje, a valódi újrakezdésnek.

Összeszorított fogakkal, futva indultam haza. A szívem már nem dobogott annyira, de még mindig túl magas tartományban dolgozott. A rozsdás izmaim sem olajozódtak meg negyven perc alatt, így a tempó tekintetében nem sok jót remélhettem a rendhagyó UB-ig hátralévő rövid idő miatt.

Ám ekkor megszólalt bennem egy vékony, de annál határozottabb hang:

„Fogd rá a maszkra! Vagy a vérvételre. Mindegy mire. Csak ne vedd magadra! És fuss tovább!”

0 Komment
0

Kommentelj