Húsvéti lélekmentés

forrás: Gy. Szabó Csilla

A Teréz körúton találkoztunk először Kati nénivel. Két, hozzá hasonlóan jól öltözött és ápolt hölggyel ült a padon, valahol a Szondi és az Aradi utca között. Éppen elfutottunk mellettük, amikor felébredt bennünk a kétség, hátha ők is ügyfelek? Első ránézésre ugyan nem illettek a képbe, de mi van, ha mégis? Ha csak annyit kérdezünk, megkínálhatjuk-e őket egy forró kávéval, vagy teával, az lehet egyszerű figyelmesség is. Különösebb ítélkezés nélkül.

Nem ekkor szembesültünk először a megszólítani, vagy nem megszólítani problémájával. Ügyfeleink egy részét ismerjük csak személyesen, a többiek esetében ránézésre, alkalomszerűn döntünk.

Árulkodó jel lehet a jól megpakolt szatyor, vagy annak teljes hiánya, a kopottas, sok esetben az időjárásnak egyáltalán nem megfelelő öltözék, a passzív, visszahúzódó viselkedés, de a váratlan agresszió is. Néztünk már be turistákat, akik azt vitték haza souvenirként, hogy Budapesten ingyen reggelit kaptak, de sértettünk meg kérdésünkkel helyzetüket a végsőkig titkoló hajléktalanokat is.

A Teréz körúti hölgyek esetében minden esélyünk megvolt a visszautasításra. De annyira szimpatikusak voltak, hogy vállaltuk a kockázatot. És bejött. Örömmel fogadták a reggelit. S bár ritkán időzünk hosszú percekre, velük kivételt tettünk, olyan jól esett a beszélgetés. Egy közeli szállóról jöttek, ezért csak a nappalokat töltik az utcán. A frizurára, az enyhe sminkre és a jól öltözöttségre pedig a nehéz körülmények ellenére is figyelnek.

Hiába, egy igazi nő, a pokolban is nő!

Annyi nyomor és rosszkedv után, üdítően hatott ránk a találkozás. Ettől kezdve minden vasárnap igyekeztünk keresztezni az útjukat. Az idő múlásával azonban ez egyre ritkábban sikerült.

Egy két hónappal később, egyedül láttuk viszont Kati nénit. A Nyugati téren futottunk össze, régi jó ismerősként üdvözöltük egymást. Jókedve a múlté volt, ömlött belőle a panasz. Olyan emberekben bízott meg, mesélte, akikben nem kellett volna, s még azt a pici megtakarítását is elvesztette, amije volt. Munkát keresett, mindhiába. Tamás vette a szárnyai alá, elkérte a telefonszámát és addig nem nyugodott, míg nem talált egy konyhai kisegítőt kereső éttermet. Az állásnak köszönhetően Kati néni lakhatása is gyorsan megoldódott és a szállóról egy szerény, de mégis saját albérletbe költözött.

Az újabb sikersztorinak hála, újult erővel róttuk tovább az utcákat. Örömünk azonban nem tartott sokáig.

A koronavírus-járvány miatt a Kati nénit foglalkoztató étterem bezárt, fix jövedelem híján pedig ismét az utcára kerülés veszélye fenyegette. Szerencsére azonnal jelentkezett Tamásnál, mi pedig összedugtuk a fejünket. Ahogy félévvel korábban Marika hamvasztására, most az ő albérletére kezdtünk gyűjtésbe. De még el sem indult az akció, máris úgy tűnt, felesleges minden igyekezet. A főbérlők nem hittek egy korábbi hajléktalan, szerintük bizonytalan ígéretében, s nem várták meg a bérleti díj előteremtését. Kati néni kétségbeesetten és reményvesztetten várta a bizonytalan jövőt.

A gyűjtés tökéletesen sikerült. Néhány nap leforgása alatt, több mint kéthavi bérleti díjat dobott össze kicsi, de annál lelkesebb facebookos közösségünk.

S még ha úgy is tűnt, minden hiábavaló, nem adtuk fel. A srácok addig kutakodtak, míg találtak egy üresen álló Airbnb szobát, ahová kaució nélkül lehetett költözni. Mikor ezen túl voltunk, Szonja új munkalehetősséggel állt elő, biztosítva, hogy a nehezen megtalált fedél véglegesen a feje felett maradjon.

Kati néni története tette igazivá az idei Húsvétunkat. S bár egyetlen bőröndbe és két szatyorba belefért mindene, és a srácok által szervezett bevásárlás során is alig mert valamit a kosarába tenni, az ünnepekre megnyugtatóan rendeződött a helyzete. Hogy meddig, azt persze magunk sem tudjuk. Ha csak rajta múlna, akkor hosszabb időre is, hiszen eddig mindig, minden helyzetben megállta helyét. Csak az első lépések megtétele volt nehéz. Munkát ugyanis nem lehet állandó bejelentett lakcím nélkül kapni, utóbbihoz viszont a rendszeres havi jövedelem az alapfeltétel. Igazi ördögi kör, amelyből sokan nem találják a kiutat. Még akkor sem, ha örömmel és bármit dolgoznának.

Ilyenkor hiányzik az a pici ismeretség és összeköttetés, vagy az a két hónapnyi lakbér, amit ebben az esetben mi tettünk hozzá a történethez.

Az esetnek persze híre ment és kisvártatva Kati néni egyik ismerőse is hasonló segítségért fordult hozzánk. Rossz szájízzel ugyan, de neki már nemet kellett mondanunk. Minden jószándékunk ellenére meg vannak a határaink, amelyeket nem tudunk átlépni. Nincs mögöttünk egyetlen szervezet sem, amely a váratlan és szívből jövő akcióinkat finanszírozná. A srácok, akik nagyon aktívak voltak Kati néni ügyében, szomorúan vették tudomásul a tényeket.

„Aki egy életet megment, egy világot ment meg!”

Az idézet tökéletesen tükrözte helyzetünket, s a fiúk is elfogadták, amikor ezzel próbáltam meggyőzni őket döntésünk helyességéről. Azt már csak magamban tettem hozzá, lesz még újabb Marikánk és Kati nénink, csak nem most azonnal. Majd ha itt lesz az ideje.

0 Komment
0

Kommentelj