Halálos happy end

forrás: Gy. Szabó Csilla

Isten tudja, mekkora része volt a szilveszteri pálinkázásnak abban, hogy Borika és Marika olyan gyorsan a szívemhez nőtt. A szimpátia kialakulásában bizonyára része volt a női szolidaritásnak is, de leginkább annak, hogy még az utcán is ragaszkodtak egyfajta minimumhoz, ami alá ember nem süllyed.

Ez persze nem azt jelenti, hogy nem érteném meg, ha valakit végül maga alá gyűrnek a körülmények. Éppen ellenkezőleg. Én egyetlen napot sem bírnék ki fedél nélkül, nemhogy éveket.

Marikáék esetében azonban nem kellett félni a lecsúszástól. Egyenes derékkal tartották magukat. Különösen, amíg ketten voltak.

Mivel nem vagyok alapító tag a hátizsákos futók csoportjában, nem tudom miért éppen a Jászai Mari térről indulunk, és miért a Margitszigetre visz elsőként az utunk vasárnap reggelente. Belecsöppentem a készbe, s magam sem választhattam volna jobb útitervet. Egyedül a Margit hídon arcunkba vágó szélrohamokat nem szeretem, azok még ősszel és tavasszal is olyan kellemetlenek tudnak lenni, mint a leghidegebb, téli reggeleken. Sőt, ilyenkor talán még nehezebben is viselem, hiszen a váratlanság erejével csapnak le ránk. A sziget ennek ellenére megérte ezt az apró kellemetlenséget, s ebben Marikáéknak is óriási szerepük volt.

Amikor egyik reggel nekünk újságolták el elsőként, hogy lakáshoz jutottak, kimondhatatlan volt az örömünk. Ha valakik, hát ők biztosan megérdemelték, hogy ne csak az utcára, de onnan visszafelé is vezessen az útjuk.

S bár rutinosan perlekedem a teremtővel és a sorssal az élet igazságtalanságai miatt, ez a csoda, jóidőre visszaadta az igazságosságába vetett hitemet.

De a BACKPACK RUNNING banda számára is egyfajta visszaigazolásul szolgált, hiszen végre kézzel fogható eredményét láttuk a tevékenységünknek. Hiába tudjuk ugyanis, hogy vasárnap reggelente örömet okozunk a forró kávéval, teával, szendviccsel, gyümölccsel és csokoládéval, az alaphelyzeten nem tudunk változtatni.

Pedig nagyon szeretnénk.

Izgatottan segédkeztünk a költözésben, gyűjtöttük a bútorokat, háztartási eszközöket, mindent amire szükségük volt. Ők pedig végre otthonra leltek, Bubuval, a csodakutyával együtt. Marika talán a porszívónak örült a legjobban, naponta bekapcsolta, és többször is végigment a parányi másfél szobán. S bár ilyenkor Borika és Bubu inkább a sétába menekült, ő ragaszkodott a makulátlan tisztasághoz. Ekkor még szinte semmit nem tudtam róla, beszélgetéseink a napi gondokban merültek ki. A megérzéseim azonban ritkán csalnak, biztos voltam benne, hogy rendezett élethez van szokva.

Tudtuk, hogy Marika súlyos beteg. De azt hittük, néhány röpke hónapnál azért több jut majd neki a hozzá méltó körülményekből. Tévedtünk.

Októberben egyre rosszabb hírek érkeztek felőle, míg az egyik délután konkrétan az volt az üzenet, hogy órái vannak csupán hátra. Munkamániás vagyok, a legtöbb találkozómat erre hivatkozva mondom le, de most nem érdekelt hány megírandóm van hátra. Már öltöztem is, a csoportba pedig annyit írtam, indulok. A héven láttam Rita üzenetét, neki körülbelül húsz perc még az út. Megkönnyebbültem, nem leszek egyedül. Szinte egyszerre értünk a kórház elé. Tébláboltunk kicsit, keresgéltük a bejáratot, s végül a jó kórteremben kötöttünk ki.

Borika vigasztalhatatlan volt. Vagy sírt, vagy dühöngött. Orvost, gyógyszert, fájdalomcsillapítót reklamált. Marika sípolva kapkodott a levegő után.

Néha-néha még ránk nézett, de alapvetően már valahol máshol járt. Nem kellett nagy jósnak lenni ahhoz, hogy megértsük, a végső stádiumhoz érkezett. A kórteremben rajta kívül még négy beteg feküdt. A helyzet, számukra is kellemetlen volt. Borika és a nővérek között egyre nőtt a feszültség.

Megérkezett Teodóra és István, kisvártatva pedig Tamás is. Borikán kívül senki sem örült annak, hogy immáron öt emberrel többen vagyunk, az amúgy sem tágas kórteremben. Rajta azonban látszódott, nélkülünk elveszett lenne. Úgyhogy maradtunk. Eleinte tanácstalanul álltunk Marika ágya körül. Csendre és nyugalomra vágytunk volna, hiszen egy lélek végső távozására készültünk. Az élet azonban a megszokott medrében zajlott körülöttünk tovább.

Hiába tudták a nővérek mi következik, nem segíthettek. A haldoklóknak fentartott szobát éppen tatarozták…

Sem a betegek, sem a személyzet nem értette: kik vagyunk és mit keresünk itt? Talán az is megfordult a fejükben, hogy a látszat ellenére, Marika fontos személy lehetett, ha ilyen jól öltözött és finom emberek állnak órák óta, némán az ágya mellett. Nekem pedig ismét az élet igazságos igazságtalansága jutott az eszembe. A Margitszigeten hosszú éveken át hajléktalanként élő Marika nem egy kapualjban adja vissza lelkét a teremtőnek, hanem élettársa és alkalmi barátainak körében, egy fűtött kórházban. Pedig még a leggazdagabb és leghatalmasabb embereknek sem mindig jut ki hasonló kíséret.

Én sem voltam ott édesapám mellett, amikor elment. Dolgoztam. Néhány órával később, az üres kórházi ágy látványa sokkolt örökre, s kívántam, bárcsak hagytam volna mindent a fenébe!

Huszonnégy éves voltam, váratlanul ért az egész, fogalmam sem volt, hogy dolgozzam fel a helyzetet. Sok-sok évvel később, nagymamám is egyedül halt meg a kórházi ágyán, pedig a korábbi esetből tanulva, semmiképpen sem szerettem volna ugyanazt a hibát elkövetni. A baljós hírek hallatán azonnal megvettem a Brüsszel-Budapest repülőjegyemet. A temetésre éppen jó lett.

Most, hogy a koronavírus-járvány tombol a világban, és tízezrek halnak meg a szeretteiktől elszakítva, elemi erővel tört rám az októberi délután emléke. Nem tudom, milyen korábbi életek tapasztalatai miatt tekintek másképp az elmúlásra, mint a “normálisak”, de számomra se nem félelmetes, sem nem taszító. Sokkal inkább megható és kivételes pillanat, fogni a kezét egy éppen távozónak. Pedig a saját halálom gondolata teljesen hidegen hagy.

Megértem, ha sokak szemében hosszú évek megpróbáltatásai nem érhetnek fel néhány magasztos pillanattal, számomra ezek az utolsó másodpercek mégis évtizedeknél nagyobb súlyt kapnak.

És az a néhány erőtlen, mégis sugárzó mosoly is, amely a haláltusa során Marika arcát beragyogta. Ő akkor már biztosan tudta, amit mi még csak sejtünk: egyedül a szeretet számít. Amit adtál, és persze az is, amit cserébe, vagy csak úgy kaptál. Függetlenül attól, hogy az utcán, vagy a Rózsadomb tetején tengetted-e napjaidat.

0 Komment
0

Kommentelj