STAFÉTA

forrás: Gy. Szabó Csilla

PIROS ZSOMBOR

profi teniszjátékos

A koronavírus-járvány jó formában talált, türelmetlenül vártam az előttem álló tornákat. Mégis megértettem, van, ami a tenisznél is fontosabb. Egy-két nap pihenő pedig akkor is jólesik, ha az a lehető legrosszabbkor, a lendületünket megtörve jön.

Éppen ezért, eleinte nem is estem kétségbe. Mindig találtam magamnak valami elfoglaltságot. Április végéig, gondoltam, majd csak kihúzom valahogy. Alig lesz több, mint egy hónap. Egy átlagos sérülés sem gyógyul hamarabb.

Azután telt-múlt az idő, én pedig egyre rosszabbul éreztem magam. Volt, hogy reggeltől estig azon filóztam, mi lesz egyáltalán a tenisszel, amire gyakorlatilag az egész életemet feltettem? Tudok-e edzeni? S ha tudok, van-e értelme? Miért is dolgozom, ha nincs is verseny? A kedvemen nem sokat javított, hogy a világtól teljesen elzártan, édesapámmal kettesben, azért folytatni tudtuk az egyéni edzéseket.

A helyzetet tovább rontotta, hogy egymást érték az apró bosszúságok. Jelentéktelen dolgokról volt szó, engem mégis egyre jobban zavartak. Egyik nap azonban betelt a pohár. Elkéstem edzésről és nem is kicsit. Három-négy percenként szokott jönni a villamos, ám ezúttal hiába vártam. Eltelt öt, majd tíz, tizenöt, húsz perc is … a vili pedig sehol. Tehetetlenül dühöngtem a megállóban.

„Á, most már úgyis mindegy…” Lemondóan legyintettem, s nem kémleltem tovább a látóhatárt. Elfogadtam a helyzetem. Ebben a pillanatban, mintegy varázsütésre, a távolból feltűnt az ismerős körvonal.

A késéssel már nem tudtam mit tenni, ám azt végre megértettem, idegeskedéssel nem megyek semmire. Ám ha elengedem a rossz dolgokat, nemcsak a saját helyzetemet könnyítem meg, de talán a sorsom alakulásán is javíthatok. Ezt követően már sokkal kevésbé viselt meg az újabb kifejezetten rossz hír: július 13-ig most már biztosan nem lesznek versenyek.

Sőt, ez az időpont is tolódhat. Szerintem akár nyár végéig is. Ki tudja?

Családi foci a kijárási korlátozás idején

Tavaly meghallgattam egy japán professzor előadását. S bár már akkor is megértettem a példát, csak most, a késésben lévő villamos és a karantén kapcsán esett le a tantusz. A mester azt kérte tanítványaitól, hogy legalább fél évig ne versenyezzenek. A gyakorlásokat azonban éppen olyan tudatosan és komolyan folytassák, mintha életük legnagyobb próbatételére készülnének. Ha szeretik, amit csinálnak, egyetlen cél lebeghet csak a szemük előtt: napról napra jobbá válni. A viadal csak hab a tortán, egyfajta igazolása annak, hogy jó úton járnak.

Ebben a különleges helyzetben értettem meg, számomra is ez az egyetlen célravezető hozzáállás.

Odaállni, minden nap leszerválni vagy százat, és fütyülni rá, utálom-e abban a pillanatban ezt az egészet. Hiába egyhangú, hiába unalmas, meg kell csinálni.

Akkor is, ha nincs meccs, nincs tét, nincs izgalom. Csak én és a labda.

Ez utóbbi persze minden helyzeten sokat javít, hiszen kicsi korom óta meghatározó része az életemnek. És nem csak a tenisz, de a focilabda is. Amikor tudom, hogy összejövünk a srácokkal, már előző este azzal a jóleső érzéssel megyek aludni, hogy másnap grund! Régebben a suliban, és az MTK-n is rendszeresen rúgtuk a bőrt. Mostanában ritkábban van rá alkalmam, Marics Peti és Valkusz Milán barátaival szoktunk játszani, s kötök új ismeretségeket.

Többnyire azonban marad a tévé, s ha olyan kedvem van, bárkit megnézek, bármelyik ligában. Reál drukker vagyok, de a Barcával sincs bajom. Különösen akkor nincs, ha valami ötletes, tiki-taka játékkal rukkolnak elő. De ugyanígy vagyok a tenisszel is, hiába Federer a favoritom, Djokovics 2015-ös teljesítménye előtt is emelem a kalapom. Ami jó, az jó. Akár kedvenc, akár nem. A focisták alibijátékát viszont nem bírom. Az akciók és a gólok kötnek csak le, ezért is nézek inkább összefoglalókat.

De miért pont a  foci?

A csapat, a közös játék az, amit igazán szeretek benne. És ez az egyetlen dolog, ami mindig is hiányzott nekem a teniszből.

Persze vannak pillanatok, amikor a saját sportágamban is megélhetem az összetartozás érzését. Elsősorban a Davis Kupa-meccseken, vagy a csapatbajnokságokban. De nemcsak akkor. Az utóbbi időben, amikor tényleg jól ment a játék, mindig olyan kísérő volt velem, akivel százszázalékosan működött a kémia. A jó team tehát két emberből is állhat, nem kell hozzá mindjárt tizenegy. Csak az a kettő, jól megértse egymást. Nehezen megtalálható és leírható összhang ez, és sokkal inkább személyiségekről, egyéniségekről, s azok megismételhetetlen egymásra találásáról szól. A technika, fizikum és mentál triója mellé nálam ez a különleges kémia ugrik be negyedik, kihagyhatatlan pillérként.  

Csak a tornák ne hiányoznának annyira… És hol van még a július vége?

Piros Zsombor és a SportSpirit

0 Komment
1

Kommentelj