Maradj otthon!

forrás: Gy. Szabó Csilla
Mardos a lelkiismeretfurdalás. A tehetetlenség pedig még inkább. Hogy is hagyhatjuk magukra azokat, akiknek a legnagyobb szükségük lenne ránk? És éppen most. A látszólagos békeidőkben kitartunk, az igazi háborúban pedig megfutamodunk? Én mennék tovább, de lassan belátom, hogy nem lehet. És aki most megáll egy pillanatra, nem feltétlenül gyáva.

Egy héttel ezelőtt már lehetett látni, hogy a koronavírus miatt itthon is baj lesz. De ha az általam elővírusnak elnevezett nyavaja nem dönt le a lábamról, Isten bizony, nem hallgatok az okos szóra. Amikor azt írtam, kizárólag indokolt esetben mondok le a vasárnap reggeli BACKPACK RUNNING futásról, akkor azt komolyan is gondoltam. Ilyen különleges körülménynek idáig csak az elkerülhetetlen vidéki munka vagy külföldi utazás, az Ultra Balaton és a lázas betegség számított.

Amikor Beus úgy döntött, hogy a csoport fennállásának történetében talán először, nem hirdeti meg a vasárnap reggeli eseményt, úrrá lett rajtam a döbbenet.

Szívem mélyén éreztem, hogy helyesen cselekszik, az érveit pedig nem lehetett nem megérteni. Bennem mégis erősödött az ellenállás. Ő pedig csak magyarázott tovább. Békésen, türelemmel. Nem magunk miatt szánta rá magát erre a lépésre, hanem éppen az általunk támogatottak védelmében. Ha békeidőben helyén a szívünk és az eszünk, most még inkább így kell lennie. S bár számomra továbbra is minimálisnak tűnt a valószínűsége annak, hogy éppen mi fertőzünk meg valakit, a lehetőséget nem lehetett kizárni.

Tovább próbálkozom. Semmi házi szendvics, semmi süti. Csak egy kis vitamin. Csak egy tábla csoki. Csak néhány szem gyümölcs. Csak egy zacskó papirzsepi. Csak valami. Kesztyűben, sálban…

Beus hajthatatlan maradt, bomlasztó gondolataimat pedig senki sem támogatta. S ha az észérvek esetleg mégsem hatottak volna rám, a szívemre hallgatva is az elengedés maradt az egyetlen lehetőségem. Bea ugyanis nem szokott megfutamodni. BACKPACK-ügyekben pedig különösen nem.

Az élet döntött helyettem.

Szombaton délután még hőemelkedésem volt, a köhögésem pedig inkább romlott, mint javult. A tüneteim ugyan nem egyeztek a koronáséval, de ki tudja? Minden próbálkozásom feleslegessé vált, még sétálva sem igen tudtam volna neki vágni. Örültem, hogy a legszükségesebb munkáimat el tudtam végezni.

Számítottam a nyugtalan éjszakára. Egyrészt a betegség, másrészt pedig a szokásos program felborulása miatt. Az utóbbi időben az is rossz érzéssel szokott eltölteni, amikor a szétosztandó csomagok híján nem jutunk el minden ismerősünkhöz. Idén ez többször is előfordult már, s az érte kapott utólagos és mindig kedves fejmosás számomra igazi szívfájdalmat jelent. Most viszont neki sem vágtunk, meg sem próbáltuk.

Vasárnap. 06:47.

A messenger pittyegésére ébredek. Elfelejtettem lehalkítani a telómat. Túl gyenge voltam hozzá. „Elindultam!” Stútól jön az üzenet, hozzátéve, két telizsákkal vág neki a szokásos körnek. Reagálni sem tudok az örömtől … és a fáradtságtól. Csak egy órával később, amikor dolga végeztével jelenti: 10 kiló narancs, 5 kiló banán, néhány joghurt, multivitaminos üdítők és csokoládék lapultak a puttonyában.

Magyarázkodom. Pedig csak azt kéne mondani, kösz, te vagy a király! Még akkor is, ha pontosan tudom, legkevésbé sem a háláért lépett akcióba. „Csak” tette a dolgát. Kiosztotta az előző esti Stú33 akusztikus koncert adományait. Úgy ahogy tervezte, s úgy, ahogy egyszer már közösen is megtettük. Bár akkor, a téli nagy hidegben, takarókat és meleg ruhákat rejtettek a zsákok.

De most egyedül vágott neki. S ez közel sem ugyanaz. Sokszor elgondolkodtam azon, vállanám-e magányosan ugyanezt a kört? A megszokott utat, a megszokott embereket, a megszokott történeteket. Ha egy vasárnap reggel senki nem csatlakozna hozzám a Jászai Mari téren, kiosztanám, vagy inkább hazavinném magammal a hátizsákom tartalmát? Nem tudom. Az utóbbira is igen jó az esély.

„Hiányoltak titeket, kérdezték, hol vannak a szendvicsek?” – búcsúzott Stú, s ezzel nem a lelkiismeretfurdalásomat akarta fokozni, csak hangsúlyozni, amúgy fontosak vagyunk.

Holnap reggel újra vasárnap, s mi továbbra is önkéntes karanténban vagyunk. Nemcsak az eszünk, de a szívünk is ezt diktálja. Nincs választási lehetőségünk.

Beus posztjaival vígasztalom magam. A szervezett összefogás apró gesztusaival, amely csoportunkat most ugyan háttérba állítja egy időre, az egyéni, jól megfontolt segítséget azonban nem zárja ki.

Maradjunk otthon! De maradjon nyitva a szemünk és a szívünk is. Azokra, akiknek szükségük van rá. Talán nem is kell a Jászai Mari térig menni értük…

0 Komment
4

Kommentelj