STAFÉTA

forrás: Gy. Szabó Csilla

PIROS ZSOMBOR

profi teniszjátékos

Hiába ugrottam úgy neki a törökországi 25 ezresnek, hogy nincs veszítenivalóm, azért a vereség mégis fáj. Még akkor is, ha utólag pontosan helyére tudom tenni, mit is tanultam ezalatt a pár nap alatt.

S hogy a döntés pillanatában leginkább a szívemre hallgattam, amikor egy sérülés és egy vírusfertőzés után, korántsem százszázalékos állapotban tértem vissza a pályára, annak is megvoltak a logikus indokai.

Bár a tenisz egyéni sportág, és a magányos harcos szerepe sem áll tőlem túl távol, mindig is fontosnak tartottam a csapatot, a közösséget. Bizonyára személyiség kérdése az egész, amit a születésem óta engem körülvevő, szerető és gondoskodó családi háttér csak tovább erősített. Amikor két évvel ezelőtt, már felnőttként tértem vissza juniorkarrierem legnagyobb győzelmének színhelyére, Ausztráliába, és a korosztályos győztes jogán szabadkártyát kaptam a „nagyok” közé, vágyakozva néztem a legjobbakat körülvevő teamet. A hírnévnél és a sikernél is jobban irigykedtem ezért rájuk.

Akkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, én is hasonló csapatot szeretnék magam köré. Majd egyszer. Ha elérem azt a szintet.

Egyelőre azonban mindez csak álom. Miközben koromnál fogva éppen ellentétes érzések és vágyak is kavarognak bennem. Antalya-ba azért utaztam egyedül, mert mostanában léptem rá igazán, az önállóság felé vezető útra. Amikor az indulás előtt úgy fogalmaztam, hogy a komfort zónámon túli új helyzeteket is ki akarom próbálni, akkor elsősorban erre gondoltam. Húsz éves elmúltam, vannak pillanatok, amikor csak magamra számíthatok. A pályán ezt a helyzetet már jóideje megszoktam, és kezelni is tudom, azon kívül azonban még nem mindig.

Fotó: Zádor Péter/Magyar Tenisz Szövetség

Ez az önállósodási vágy persze szorosan kapcsolódik a teniszhez. Mint minden más is, az életemben. A top200-on kívül a többség kénytelen egyedül utazni, és magányosan szembe nézni a mérkőzések és edzések megszervezésének minden terhével. Ez a sportág erről is szól, és a profi élet nagy próbatételeinek egyike. Nem könnyű ezt az életstílust megszoknia annak, aki igényli az elfogadó és szerető környezetet. Mint én. Korábban, Tunéziában, voltam már a magam ura egy torna erejéig, s nem is tartozik a szép emlékeim közé.

Ám ahogy múlnak a hetek, hónapok, nemcsak az eszemmel tudom, hogy egyre messzebb kell mennem ezen az úton, de bennem is növekszik a függetlenedés iránti vágy.

Egy 25 ezer dollár összdíjazású ITF-torna azonban az én esetemben még meglehetősen rizikós választás a kísérletezésre. Mivel nem voltam kiugróan jó formában, s lélekben az egyedüllétre treníroztam magam, nem kaptam olyan könnyű elsőkörös ellenfelet, aki ellen belelendülhettem volna a játékba. A torna hetedik kiemeltje, a francia Maxime Hamou, az ATP-n elfoglalt 356. helyezésével két-három körrel később nem lett volna legyőzhetetlen, ám kezdésnek egyáltalán nem jött jól. S ezt a mérkőzés alakulása is pontosan tükrözi. Az első szettben kizárólag önmagam ellen harcoltam, ezért simán el is veszítettem 6:1-re. A második elején sem változott a koreográfia, az ellenfelem elhúzott, s csak ekkor kezdtem el végre játszani. Késő volt.

A végjátékot szorossá tudtam ugyan tenni, de nyerni már nem sikerült. Ha előbb felébredek, talán másképp alakul. De nem így történt, ezért a tanulságok levonása most a legfontosabb feladatom.

A törökországi kaland végül tényleg veszteség nélkül zárult, hiszen nem sérültem meg, s ennél pillanatnyilag semmi sem fontosabb. Nincs annál frusztrálóbb érzés, amikor mennék előre, ám rajtam kívül álló okok miatt nem lehet. Ha fizikálisan minden adott ahhoz, hogy a kiszabott edzésmunkát, nyugodt körülmények között elvégezhessem, akkor nagy baj már nem lehet.

Különösen most nem, amikor minden figyelmemet az előttünk álló Belgium elleni Davis Kupa-mérkőzés köti le. Csodálatos élmények kötnek a férfi csapatversenyhez, hiszen életem első ötjátszmás mérkőzésén, a magyar-cseh találkozó nyitányán, 3:6, 6:4, 4:6, 7:6(3), 7:5-re vertem az akkor az ATP 91. helyén rangsorolt Jiři Veselyt. S bár pályára feltartott kézzel még sohasem léptem, azért annak a 2018. szeptemberi mérkőzésnek nemhogy esélyese nem voltam, de a szorossá tételét sem sokan nézték volna ki belőlem. S hogy mégis sikerült? Abban nagy szerepe volt a hazai közönségnek, de legfőképpen a társaknak, akik mellettem álltak. 

Nemcsak magamért, nemcsak a hazámért, de értük is játszottam. Szárnyakat kaptam a váratlan lehetőségtől, amelyet Marci visszalépése és Ati sérülése kínált számomra. S bár utóbbi két momentumot szívből sajnáltam, éltem a lehetőséggel.

Az már csak a sors furcsa játéka, hogy jónéhány esztendővel korábban, a Ludy Ház parkolójában tanultam meg biciklizni. Ott, ahol a Davis Kupa-mérkőzésre felállították a salakpályát, s ahol az első hazai, nagy győzelmemet arattam. Nincsenek véletlenek.

Debrecenhez nem fűznek különleges szálak. A tervek szerint Fucsovics Marci és Balázs Ati viszik majd végig a találkozót, s kicsi az esélye annak, hogy pályára léphessek. S bár játszani mindig jobb, mint a kispadon ülni, számomra mégis megtiszteltetés, hogy olyan két kiváló játékos mögött számít rám Köves Gábor kapitány, mint ők. S ha a magyar válogatott győzelmének az lesz az ára, akkor a törölközőt és a frissítőt is szívesen hordom majd nekik.

A csapat, és a közösség kedvéért örömmel teszem félre minden önállósodási törekvésemet. De csak egy hétre!

Piros Zsombor és a SportSpirit

0 Komment
1

Kommentelj