STAFÉTA

forrás: Gy. Szabó Csilla

PIROS ZSOMBOR

profi teniszjátékos

Hello Antalya! Szavamat adtam, hát újra itt vagyok!

Három héttel a 15 ezer dolláros ITF-viadalon aratott győzelmemet követően, nekiugrok a 25 ezresnek is. Még akkor is, ha a lécet úgy tettem egy fokkal feljebb, hogy minden körülmény a visszatérés ellen szólt. Osztottam-szoroztam, meghánytam-vetettem magamban a dolgokat, meghallgattam néhány számomra fontos ember véleményét, és végül az indulás mellett döntöttem. Az utolsó pillanatban.

De mi is szólt a visszatérés ellen? Elsősorban az, hogy korábban már elhatároztuk, kizárólag akkor indulok egy tornán, ha százszázalékosan fel vagyok rá készülve. A január végi visszatérésem mind szakmailag, mind erőnlétileg indokolt volt, tökéletes előkészületeket követően vágtunk neki. S még ha csak próbának is szántuk, a tornagyőzelem igazolt bennünket.

Most azonban, egészen más volt a helyzet. A talpfájdalom ugyan szépen lassan elmúlt, és az is kiderült, nem klasszikus sérülésről, sokkal inkább egy kényelmetlen nehézségről van szó, az utolsó napokat mégsem tudtam úgy végigtolni, ahogy terveztük.

Pontosan egy héttel ezelőtt, egy vírus döntött le a lábamról, s egyetlen nap alatt több kiló leszaladt rólam a nagy mennyiségű folyadékvesztés miatt. 

Szerencsére gyorsan talpra álltam, a gyengeség azonban érződött rajtam. Kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy ezúttal nem lehetek hű az ígéretemhez.

Kedden léptem újra pályára és ez volt az a pillanat, amely elindított a második visszatérés útján. Már néhány napos kihagyás utáni is nehézkesek szoktak lenne az első mozdulatok, most azonban nem így történt.

Ahogy megfogtam az ütőmet, szokatlanul jó érzés kerített a hatalmába.

S ez megmaradt az egész edzés alatt. A korábbi tapasztalatokkal ellentétesen, azonnal éreztem minden ütést, a gyorsítások szinte maguktól indultak. A korai fáradás volt az egyetlen intő jel.

A másnapi edzés persze már kevésbé volt felemelő érzés, de egy átlagos gyakorlás színvonalát mindenképpen hozta. Ekkor indultak el bennem a gondolatok, ugyan mi tévő legyek? Hogyan döntsek?

Eszembe jutott a bölcselet, miszerint életünk végén nem a hibáinkat, hanem a kihagyott lehetőségeinket fogjuk bánni.

S bár nem tartom még elég érettnek magam az efféle mondások megítéléséhez, ebben nagyon hiszek. Most pedig aktuális lett. Úgy éreztem, ez a törökországi 25 ezres normális körülmények között hatalmas sansz lenne. Már csak a néhány héttel ezelőtti tapasztalatok és emlékek miatt is. Úgy jöttem haza Antalyából, hogy gyakorlatilag nem veszítettem meccset. Tudom ez csak elmélet, ám egy játékos fejében ezek a gondolatok mindig erősen jelen vannak egy torna előtt. Érthető, ha most az enyémben is helyet követelt magának.

A 15 ezres döntőjében 4:6, 6:4, 6:3-ra vertem az addig hibátlanul menetelő 16 esztendős Carlos Alcarazt, aki akkor az ATP világranglista 446. helyén állt.

Borzasztó nehéz meccs volt, a spanyol fiú brutálisan játszott, de ezt akkor nem akartam kihangsúlyozni. Nem szerettem volna a győzelmem jelentőségét kiemelni.

Egy barátomtól néhány nappal korábban kapott üzenet járt a fejemben: „emelt fővel veszíteni, lehajtott fejjel győzni!” Próbáltam tartani magam az intelemhez.

Az élet azonban helyettem is bizonyította finálés ellenfelem nagyságát. A 16 esztendős spanyol fiú maximálisan kihasználta a riói 500-as ATP-tornára kapott szabadkártyáját, s az első körében a hetedik helyen kiemelt Albert Ramos-Viñolas-t (ATP 41.) verte 7:6(2), 4:6, 6:4-re. S bár a második fordulóban már nem sikerült nyernie, azért három szettre kényszerítette az argentin Federico Coria-t (ATP 116.). Ebből persze nem következik automatikusan, hogy holnap én is megverem Ramos-t, ám a találkozónak köszönhetően az előttem lévő utat mindenképpen tisztábban látom.

S mindenképpen új erőt ad a további küzdelemhez és munkához.

Carlos a törökországi döntőt követően engem is megjelölt instagrammos posztjában, s nemcsak győzelmemhez gratulált, hanem a magas színvonalú játékhoz is. Ez a dedikáció már akkor is jól esett, hiszen minden tudásomra szükségem volt a győzelemhez, a külvilág számára azonban csak a riói események után lett igazán értékes.

Hogy végül a visszatérés mellett tettem le a voksomat, abban az erőnléti edzőm biztatásának is nagy szerepe volt. Szerinte ugyanis a talpam miatt nem áll fent közvetlen sérülésveszély. Akkor pedig miért ne próbáljam meg?

Tudom, a siker a komfortzónán túl vár ránk, s minden felkínált lehetőséggel élnünk kell.

Még akkor is, ha korábban esetleg másféle döntéseket hoztunk, s másféle hozzáállás mellett tettük le a voksunkat. Veszítenivalóm azonban nincs, miközben szívesen kipróbálom magam ebben a sok szempontból új helyzetben is. A tapasztalat amelyet így nyerhetek, csak gazdagíthat, s céljaimhoz is egyre közelebb vihet.

Piros Zsombor és a SportSpirit

0 Komment
4

Kommentelj