Egy korty jóindulat

forrás: Gy. Szabó Csilla

„Az újévre azért koccintunk!” Kiáltott utánam vidáman Borika, én pedig mosolyogva intettem vissza neki.

„Persze, persze…” Nem éreztem az ígéret kockázatát, egy hét alatt úgyis kimegy a fejéből az egyezség. Vasárnap reggeli körünk első állomását fejeztük be éppen, s bár a hideg és a kora reggeli időpont miatt még gémberedett izmokkal próbáltunk futómozgást imitálni, a szívünk már átkapcsolt a teljes, nappali üzemmódba.

Amikor Borika és Marika még a margitszigeti csónakház kapualjában húzta meg magát, mindig ők voltak az első célszemélyeink.

Persze, ha úgy adódott, s általában mindig úgy adódott, addig is osztogattuk a szendvicseket és a meleg italokat, a biztos pont mégis ők voltak. A késők számára kész előny lett ez idővel, hiszen náluk tutira utolérhettek bennünket. Merthogy álldogálni és beszélgetni is velük szoktuk a legtöbbet. S bár mindig csodálkoztam személyiségük különbözőségén, azért így együtt alkottak ők igazi egységet. És persze Bubuval.

Kis híján megfeledkeztem a félig puli, félig pumi, egészében pedig öntudatos keverékről, akinek fontos szerep jutott a történetben.

A páros számkivetettségének oka volt ő, hiszen kutyával egyik szállásra sem költözhettek volna be. Arról pedig szó sem lehetett, hogy Bubut magára hagyják. Akkor inkább az utca! De hogy is válhattak volna meg egy olyan okos ebtől, aki önállóan utazott oda-vissza a 4-es 6-os villamoson, és kutya mivoltát meghazudtoló magabiztossággal szállt le a szigeti bejárónál.

Ma már kimondhatom, “vendégeink” közül Borika és Marika volt a kedvencem, s nagy részük volt abban, hogy a BACKPACK RUNNING csoport tagja maradtam. A hajléktalanok azon rétegét képviselték, akikről soha nem tudtam megérteni, hogy is kerülhettek az utcára? S ha már ott voltak, hogyan tudták mindvégig megőrizni tisztaságukat?

Korántsem véletlenül használtam éppen a tisztaság szót, hiszen nemcsak kinézetükre, de emberi mivoltukra is pontosan illett. Alig hallottuk panaszkodni őket, s amikor számunkra már-már elviselhetetlenül hideg volt a vasárnap reggeli jeges szél, ők akkor is inkább hálózsákjuk hőtartóságát dicsérték. Az esővel és a csontig kúszó nedvességgel szemben azonban Marikáék is védtelenek voltak.

Én pedig szégyelltem magam, hogy miközben kényelmes kis életem apró-cseprő bosszúságai miatt emésztem magam, ők szinte derűsen néznek szembe a sokkal nagyobb problémákkal is.

Borika memóriája tökéletesen működött. Egy héttel később, az év utolsó előtti kora reggelén, bontott pálinkásüveggel várt bennünket a csónakház előtt. Az áldomásra való invitálást pedig egyenesen nekem célozta. A barátaim jól tudják, szinte sohasem iszom. Pálinkát meg aztán végképp nem. Jeles alkalmakkor nagy nehezen elszopogatok ugyan egy nem túl édes koktélt, vagy egy enyhe rozéfröccsöt, de ennél többre nem vagyok képes.

A pálinkának már a gondolatától is rosszul vagyok.

„Megígérted! Itt a Szilveszter, ezt nem teheted!” Hajtogatta Borika, s egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Valóban megígértem. Ám ahogy felém nyújtotta az üveget, nemcsak az alkoholfoktól rémültem meg. Soha, senki után nem szoktam inni. Még a családtagjaim után sem. S bármennyire megkedveltem is Marikát és Borikát, mégiscsak hajléktalanokról van szó. Ki tudja, milyen betegséget kaphatok el tőlük? De ha jólöltözött járókelők lennének, akkor sem húznám meg azt az üveget.

Próbáltam a piákkal szembeni általános ódzkodásomra hivatkozni, de nem jártam sikerrel. Bori nem tágított. A saját szemszögéből ráadásul igaza is volt. Gesztust tett felém, még ha számomra nehezen elfogadhatót is. Szabadkoztam még néhány pillanatig, de rohamosan fogyott az ellenállásom. S ahogy az élet más területein is, váratlanul hoztam meg határozott döntésemet.

Elfogadtam a kínálást. A kivételesen jóminőségű, valódi házi cuccnak bélyegzett pálinka kegyetlenül marta a torkomat. Köpni-nyelni nem tudtam, szinte letaglózott az ereje.

Marika nevetett, Borika szeméből pedig sugárzott az elégedettség. Nem akart ő többet, csak áldomást inni az új esztendőre. Én pedig menni tovább, amilyen gyorsan csak lehet.

Keveset ittam, a hatása mégis villámgyors volt. A Margit hídhoz érve, már enyhén forgott velem a világ. Még szerencse, hogy a lábaim remekül állták a szesz alattomos támadását, a Nyugatinál pedig már híre hamva sem volt a pálinka okozta sokknak. A megkönnyebbülés helyett, kínzó szorongás lett úrrá rajtam. Mi van, ha tényleg beteg leszek? Netán halálos a kór, amit meggondolatlanságomnak köszönhetően egyszerűen csak felhörpintettem. Egyik társam, akinél nagyobb szívű embert amúgy keveset ismerek, aggódva kérdezte: miért nem mondtad, hogy gyógyszert szedsz?

Tényleg. Miért is nem jutott az eszembe?

Talán azért, mert abban a pillanatban eszem ágában sem volt kibúvókat keresni.

S bár pontosan tisztában voltam azzal, hogy hetekig aggódni fogok a saját egészségem miatt, s a hétköznapi normák szerint felelőtlen vagyok, nem láttam más megoldást. Bele kellett állnom az ügybe, amelyet akkoriban kezdtem felvállalni, s amelyet hétről-hétre egyre fontosabbnak éreztem.

Persze, tehettem volna mindezt kicsit fifikásabban, vagy megfontoltabban is, de az akkor már nem én lettem volna. Az életet a maga teljességében próbálom élni, minden örömével és kockázatával együtt. Emberségről,  megértésről, egyenlőségről pedig nem elég beszélni, de tenni is kell érte. Sőt, inkább csak tenni. Mégha kockázatos is.

A szilveszteri áldomást felemás 2019-es esztendő követte. Örömök és bánatok váltották egymást. Marikáék életében éppúgy, mint az enyémben.

0 Komment
2

Kommentelj