STAFÉTA

forrás: Gy. Szabó Csilla

PIROS ZSOMBOR

profi teniszjátékos

Csipetnyi félelem sem volt bennem, amikor az antalyai 15 ezer dolláros ITF-tornának nekivágtam. Pontosan tudtam, hogy a visszatérés utáni első megmérettetésen korai lenne bármit is elvárni önmagamtól. Ha kikapok az első körben, az is benne van a pakliban, ha megyek kettőt-hármat az is. Tudom, hogy három meccsre van szükségem ahhoz, hogy biztosan visszatérjek a játékomhoz. Ez a három meccs pedig akár három tornát és három elsőkörös vereséget is jelenthet. 

A mentális felkészülés során tehát ezek a teljesen logikus és jól megalapozott gondolatok jártak a fejemben. És ha ekkor valaki azt mondja nekem, mit szólnál egy negyeddöntőhöz? Tétovázás nélkül adom rá a kezemet.

Mindez ma már csak fikció, az igazsághoz azonban feltétlenül hozzá tartozik. Az első versenyhetem felülmúlta minden várakozásomat, hiba nélkül meneteltem a végső győzelemig. Pedig a körülmények korántsem voltak ideálisak. Különösen az elején nem. Idegölő, hosszú várakozás előzte meg a rajtot, amely az esőzések miatt csúszott is egy napot.

A meccseimet úgy várom, mint egy kisfiú a születésnapi ajándékát. S ahogy akkoriban feszengtem mielőtt kezembe vehettem a vágyott Matchbox kisautót, úgy türelmetlenkedtem egy hónapnyi unalmas és monoton edzés után, hogy éles helyzetben léphessek végre pályára.

A tétlenség feszültségét, azután a mérkőzések izgalma váltotta fel. Ahány ellenfél, annyi stílus. Ritka az ilyen, de mintha egy előre megtervezett akadálypályán kellett volna minden nap bizonyítanom a rátermettségemet. És én minden alkalommal megtaláltam az ellenszert. Egészen a negyeddöntőig, ahol a legfontosabb és a legkiélezettebb találkozó várt rám.

Nagy Peti volt az ellenfelem. Mindketten tudtuk, hogy az esőtől áztatott mély talaj, a nehéz és lassú labdák, az ő stílusának kedveznek. Előző nap együtt játszottunk párost és nekem egyáltalán nem ment a játék. Peti azonban nem csinált belőle ügyet. Azt mondta lazuljak el, és gyakoroljam azt, ami az egyesben majd fontos lesz a folytatásban.

Arra bátorított, hogy minden percet az ellene való felkészülésre fordítsak! Mit mondhatnék ezután?

Azt, hogy eddig is őt tartottam Magyarországon a legjobb hozzáállású teniszezőnek? Vagy azt, hogy ritka az olyan korrekt játékos, mint ő?

A várakozásnak megfelelően tényleg gigászi küzdelem lett a miénk (7:6(2), 3:6, 6:3). Negyedórája ment a meccs és 1:1-re álltunk, amikor pályát kellett váltanunk, mert amelyiken játszottunk, balesetveszélyessé vált a nedvességtől. A másik sem volt sokkal jobb, de legalább nem jelentett közvetlen kockázatot a számunkra. Új meccs kezdődött, fújt a hideg szél, s még játék közben is fáztam néha. Az első szettben mégis tökéletesen ment minden. A második elején azonban rögtön elment két gém és azt éreztem, teljesen elszállt a fókuszom. Hülye döntéseket hoztam, könnyű labdákat hibáztam el, nem értettem mi történik velem. Végül mégis megtaláltam a belső egyensúlyomat és bár a játszmát már nem tudtam megnyerni, de éreztem, ismét sínen vagyok.

Így is lett.

A győzelem kulcsát ezúttal is a fejemben kellett keresnem. Fegyelmezetten, de nagyon agresszívan játszottam. Sokat támadtam és az első lehetőségnél már indultam is fel a hálóhoz. Tudtam, ha ezt nem csinálom, elveszek. A hosszú labdameneteknek sohasem lehet tudni ki lesz a győztese, különösen Peti ellen nem, aki verhetetlen ezen a téren. A labdára már alig hasonlító, kiszámíthatatlan, sötét szőrgombócok ráadásul röpténél okozták a legkisebb problémát.

Bevallom, nem bíztam abban, hogy bejön a taktika. De tudtam, nincs más esélyem. A hálónál jól befejezni egy pontot ráadásul különösen jó érzés, most pedig nagy szükségem volt az ebből fakadó önbizalomra.

A meccs után fáradtan öleltük meg egymást Petivel.

Ebben a mozdulatban benne volt minden, amit ott és akkor éreztem. De leginkább a tisztelet, amelyet már régebben kivívott emberségével, most azonban újból megerősítette bennem ezt a nagyrabecsülést.

A döntőben egy addig hibátlanul menetelő tizenhatéves spanyol fiú, Carlos Alcaraz (ATP446.) volt az ellenfelem. Tudtam, hogy hajtja az utóbbi hetek sikeres szériájából szerzett önbizalma, de azt is tudtam, hogy úgy fogok harapni, mint még soha. Hiába voltam elégedett ekkor már a teljesítményemmel, a finálé az mindig finálé. Előző este azt számolgattam, hogy pont a tizedik lesz, öt juniort követően az ötödik felnőtt.

Ilyenkor az ember is másképp kel fel reggel, ezért hirtelen eszembe villant az U18-as Európa-bajnoki döntő napja. Akkor úgy éreztem, megállt az idő, s még az ég is kékebb, mint általában. Most sem volt ez másképp, s talán ez adta azt a pici pluszt (4:6, 6:4, 6:3), amivel feltehettem az eheti teljesítményemre a koronát.

A visszatérésem első hete hibátlanra sikerült. Boldog vagyok, de tudom, hogy ez csak az első lépcsőfok, tehát a legalacsonyabb is. Az ezt következők egyre magasabbak lesznek. De önbizalmat ad az érzés, hogy elveszített formám nyolcvan százaléka már visszajött. Még akkor is, ha a maradék húszra még várnom kell.

Piros Zsombor és a SportSpirit

0 Komment
2

Kommentelj