Véletlenszerű kedves cselekedet

forrás: Gy. Szabó Csilla

Sok mindenre képes vagyok a futás kedvéért. Eddig sem zavart az eső, a hideg, a meleg, de még a vihar sem. És ha kelni kell, hát kelni kell. Dolgoztam én délutáni napilapnál, ahol reggel hatkor indult a munka. Igaz, akkor azért több évtizeddel fiatalabb voltam és hétvégézni sem kellett. Így lett tabu a vasárnap reggel, még akkor is, ha hosszú futásaimat többnyire a hét utolsó napjára időzítettem. Kényelmes nyolc-kilenc órás indulással.

Ma viszont november van, hideg és reggel öt negyvenöt.

Alig háromnegyed órám maradt, hogy összekapjam magam és felkészüljek az ismeretlenre. Merthogy ilyet még sohasem csináltam. A Jászai Mari téren csatlakozom egy csoporthoz, amelybe már egy évvel korábban beleszerettem a facebookon, de nem volt merszem társulni hozzájuk. Most azonban összeszedtem minden bátorságomat és munkafronton is megszavaztam magamnak egy szabad vasárnap délelőttöt.

A csúszós, még vaksötét utca teljesen üres. Hátizsákomban szendvicsekkel, forró gyümölcsteával, vacogva sietek a csepeli HÉV-felé. Legszívesebben visszafordulnék, de nem tehetem. Ha már előző este üzenetben beígértem érkezésemet, nem táncolhatok vissza. Még akkor sem, ha azt sem tudják ki vagyok.

Elfogódottan, de mégis kíváncsisággal telve köszönök a gyorsétterem sarkánál álldogálóknak. Ők is futóruhában vannak és nekik is van hátizsákjuk. Nagy baj már nem lehet. Kedves embereknek tűnnek. Próbálok csendesen integrálódni a csoporthoz és figyelmesen hallgatom az utasításokat. Még két perc várakozás a későkre, azután indulás a Margitsziget felé.

Szóval ők az általam régóta csodált BACKPACK RUNNING csoport tagjai. Alnevük is van: „RANDOM ACT OF KINDNESS”. Szó szerint fordítva: véletlenszerű kedves cselekedet.

Jól hangzik. Ám amit tesznek, az még jobb. Reggelit osztanak a hajléktalanoknak Budapest utcáin.

Ahogy jelezték, tényleg nem a futás  tempója a lényeg, játszva tartom velük az iramot. A hídon ugyan brutálisan hideg és metsző a szél, a csapat azonban már az első méterek megtétele után hangos jókedvről tesz tanúbizonyságot, ezzel is enyhítve az időjárás kegyetlenségét. Legnagyobb megdöbbenésemre, az első hajléktalannal való találkozás után sem lankad a vidám hangulat, sőt. Kedves ismerősként köszöntik egymást, segítségre szorulók és segítők. Bennem pedig már ekkor megfogalmazódik a gondolat, kölcsönösségről, adok-kapokról van itt szó a javából. Ám ekkor még annyira friss az élmény, hogy csak kapkodom a fejem. Érzelmeim pedig oly erővel törnek rám, hogy napok kellenek, míg helyükre teszem őket.

Egyetlen dologban azonban már az első kilométerek után biztos vagyok. Nemhogy egy éjszakát, de néhány órát sem tudnék ebben a nyirkos, szeles hidegben az utcán tölteni.

A vendégeink – merthogy többnyire így szólítják, szólítjuk az ételt, italt, melegruhát, takarót elfogadókat –szerencsére korántsem olyan kényesek, mint én. Szerintük még egész kellemes az idő, csak ha megérkeznek az igazi nagy fagyok, akkor húzzák majd jobban össze magukat. Egy részük talán akkor sem. Rég elfogadták már, hogy a társadalom peremére kerültek, s különösebb indulat nélkül tekintenek helyzetükre. A hátizsákos futókat pedig nemcsak azért várják mert fáznak, vagy éhesek.

Az „utcánélők” számára az emberi szó, az őszinte érdeklődés, sokszor többet jelent a forró kávénál és a húsos szendvicsnél is.

Egymástól is ritkán kapnak figyelmet, nemhogy a tisztes polgároktól. Különleges, boldog pillanatok ezek a vasárnap reggeli röpke percek. Néhány mondat erejéig ismét embernek érezhetik magukat, s mesélhetnek a régi szép időkről. Amikor még nem az utcán éltek, hanem tanultak, dolgoztak, gyereket neveltek. Pont úgy, mint mi. Csak az a banális véletlen ne jött volna. Az, amikor végleg kicsúszott lábuk alól a talaj.

Szerencsém van, mert ezen a vasárnap reggelen a csoportot alapító Botka Gábor is velünk fut. Jónéhány évvel ezelőtt, teljesen egyedül vágott neki a reggeliosztásnak, s a véletlen hozta, hogy facebook-csoport lett a kezdeményezésből, amelyet egy masszív tizenöt-húsz fős állandó csapat kialakulása követett. Csodálattal hallgatom a szerény és halkszavú hegymászó, triatlonista, maratonfutó történetét, aki nem titkolja, egyre jobban megviseli a sok nyomorúság, s örömmel adja át a stafétát a többieknek. Az újaknak. Amilyen én is vagyok.

Összesen tíz kilométert futunk, meg-megállva, beszélgetve, forró teát és kávét szervírozva. Bejárjuk a kis- és nagykörutat, a Deák teret és a Blahát. Bekukkantunk néhány szűk utcácskába és kapualjba.

Az alig két óra alatt elfogy minden szendvicsünk, kávénk és teánk. Szívünk pedig megtelik örömmel, a véletlenszerű kedves cselekedet örömével.

Több mint egy éve már, hogy ezen a hideg és sötét vasárnap reggelen először a BACKPACK RUNNINGOSOKHOZ csatlakoztam. Életem részévé vált a csapat, s csak a legvégső esetben hagyok ki közös futást. Köztük tart az önzetlen adás és a segítés öröme. De nemcsak az. Olyan embereket ismerhettem meg a csoport tagjaiban, akikhez jó tartozni.

Köszönöm, hogy befogadtatok! 

0 Komment
2

Kommentelj