STAFÉTA

forrás: Gy. Szabó Csilla

PIROS ZSOMBOR

profi teniszjátékos

Napra pontosan három évvel ezelőtt, juniorkarrierem addigi legnagyobb mérkőzésére készültem Melbourne-ben. Szakmai szempontból ugyanis nem a másnapi döntő volt az igazi kihívás, hanem az azt megelőző elődöntő. Ellenfelem, Corantin Moutet, igazi „vérszívó”, önbizalomtól duzzadó, tipikus francia.

A meccslabdát szinte most is érzem, ahogy kiszorított helyzetből elütöttem mellette. Ahogy a labda elhagyta az ütőmet, már éreztem, ez winner lesz! Az lett, én pedig leborultam a pályára és élveztem a siker pillanatát. Másnap, a fináléban már egészen más volt a helyzet. Az izraeli Yshai Oliel elleni meccs az idegek harca lett.

A döntő mindig döntő, a Grand Slam-döntő pedig különösen az, még ha korosztályos is.

Nagy volt a szél, a hetes pálya kellemetlenül gyors, az előző estém pedig minden volt csak nem pihentető. Gyomromra ment az ideg. De végül felülkerekedtem rajta és nyertem. Nemcsak ellenfelemet, de önmagamat is legyőztem ebben a pillanatban.

Három év telt el az Australian Open óta, és bevallom, ma már csak egy szép emlék. Nem szoktam az ott történteken merengeni, most is csak az aktualitás és a párhuzam miatt jutott eszembe. Moutet, akit az AO utáni nyáron az U18-as Eb-döntőben is legyőztem, január elején nagyot villantott Dohában az ATP Touron. Kvaliból indulva szinte csak top 100-asokat vert a döntőig.

Hogy én is lehetnék most ott? Meglehet.

De ez eszembe se jutna, ha mások nem kérdeznék. Az én utam egyszerűen csak kacskaringósabb és nehezebb, mint az övé. Tény, hogy a kettőnk közötti lehetőségek között is hatalmas a különbség, ő már akkoriban kapta a szabadkártyákat, azóta pedig a többszörösét használhatta fel annak, ami nekem jutott, mégsem a külső tényezőkben keresem az okokat és magyarázatokat, hanem saját magamban. Úgy gondolom, amiért többet kell küzdenünk, annak mindig jobban örülünk, jobban értékeljük. Idővel. Ezért bízom rendületlenül a saját utamban, s abban, hogy számomra is többet fog érni, ha egyszer a felnőttek között is legjobbak közé kerülhetek.

De most még nem értem utol őket. Csak úton vagyok feléjük.

A tavalyi évem felejthetőre sikerült. Az ATP világranglistán majdnem száz helyet csúsztam vissza, többször is megsérültem, úgyhogy a jó meccseim, győzelmeim el is törpültek a negatívumok mellett. Mégis jobban érzem magam lelkileg most, mint a 2018-as év végén, amikor a világranglista 338. helyén elértem eddigi karriercsúcsomat. Talán a 2019-es év pörgése, a kudarcok és a sikerek folyamatos váltakozása, vagy egyszerűen csak a természetes érési folyamat az, amitől keményebb és határozottabb lettem.

Új évet, új szezont kezdek ma Törökországban.

Az antalay-i 15 ezresen próbálom ki mindazt, amit az utóbbi hónapokban gyakoroltam. Karácsony előtt csak óvatosan edzettem, az ünnepek óta azonban teljes sebességre kapcsoltam. Az utolsó héten már nemcsak éreztem, hogy a befektetett munka egyszer kijön majd, de játékomon is szemmel látható volt a dinamizmus. Fegyelmezettebb lettem taktikailag, és azt a gyors tempót, amit eddig csak néha-néha tudtam tartani, most már sokkal tovább bírtam. A hosszútávú fejlődésemnek pedig azt hiszem, ez az egyik kulcsa. Ezen a szinten már mindenki tud teniszezni, a kérdés inkább az, ki milyen sebességgel képes kihozni magából a maximumot. Az utóbbi egy hónapban megbizonyosodtam arról, hogy edzésen már én is tudok szintet lépni. Ez pedig nagy nyugalmat ad most, a visszatérés nehéz pillanataiban. Azt persze még mindig nem tudom, hogy a meccseken elkerülhetetlen hullámvölgyekben, képes leszek-e úgy tolni tovább, ahogy edzéseken, de hát éppen ez most a feladatom. Tanulni, játszani, tanulni, játszani, tanulni…

Próbálok a jelenben élni. Éppen ezért győztes nagy meccseimre is, mint a három évvel ezelőtti ausztráliai diadal, csak akkor gondolok, amikor plusz erőre van szükségem a folytatáshoz.

Fotók: Zádor Péter/Magyar Tenisz Szövetség

Piros Zsombor és a SportSpirit

0 Komment
2

Kommentelj