Vegánságom története

forrás: Gy. Szabó Csilla

− Vegán vagyok. Mit tudna nekem ajánlani?

− Mondjuk egy papírszalvétát!

A felszolgáló viccesnek tűnő válasza hallatán elegánsan asztalt kéne bontanom és távozni az étteremből. De nem merem megtenni. Inkább én kérek elnézést, mert más vagyok, mint a többiek.

A társaságnak egyébként is tetszik a párbeszéd, hiszen annyira poénos a szitu. Miért is rontanám el az általános jókedvet?

Pedig szeretek kilógni a sorból. De csak pont annyira, amennyire  egyéniségem megkívánja. Amúgy visszahúz a falka melege és összetartó ereje. Éppen ezért az egyértelműen gúnyos, mitöbb megalázó megjegyzést is kedves mosollyal és birkatürelemmel nyugtázom. 

Gerhard Gellinger fotója a Pixabay-ről

Maradok. Megrendelem a szokásos menümet. Grillezett zöldség némi szezám- vagy fenyőmaggal meghintve. Utóbbi már akkora extrának számít, hogy méltóképpen hálás is vagyok érte.

De tényleg én tartozom köszönettel azért, hogy egyáltalán rendelhetek?

Lassan két éve tartózkodom minden állati eredetű élelmiszertől. Sohasem voltam nagy húsevő, de gyermekként még a tejivás bajnokai közé tartoztam, aminek késői emlékeként a sajtok iránti vonzalomtól felnőtt koromban sem tudtam szabadulni. A Belgiumban töltött húsz évem, így kulináris szempontból is maga volt a mennyország. S ha hozzávesszük, hogy a Dukán-diéta révén, még életmódváltásomat is nagyrészt a tejtermékeknek köszönhettem, maximum egy jó vegetáriánus válhatott volna belőlem.

De hiába is terveztem meg jól bevált önfegyelmemmel, szinte napokra lebontva a következő húsz-harminc évemet, a sors helyettem is végezte a dolgát.

Kisebbik fiam nem kérte ki a véleményemet, amikor egyik napról a másikra vegán lett. A felnőttség küszöbét éppen átlépő fiatalok számára semmi sem természetesebb annál, hogy az éppen aktuális szerelmükre hallgassanak a szülői tanácsokkal szemben. Én pedig bölcsen nem akartam vitát nyitni a témáról, hiszen eleve a vesztes oldalon álltam.

De erkölcsi alapom sem lett volna a kioktatásra, hiszen akkor már öt éve magam is a lehető legnagyobb szigorral választottam meg, mi kerül a tányéromra.

Finomliszt, cukor, nasi, édesség soha, sovány húsok és tejtermékek, zöldségek, gyümölcsök viszont annál inkább. Még örültem is, hogy a rántotthús sült krumpli-kombó, valamint a McDo-menü helyett végre egészséges élelmiszerek sorát írta fel az étlapjára. Keresztes hadjáratában így én lettem az egyetlen természetes szövetségese. Még azon az áron is, hogy ettől a perctől kezdve háromfélét kellett főznöm.

Életünk legnehezebb pillanatait éltük éppen. Zsombor úgy ünnepelte 18. születésnapját, hogy pontosan tudta, az önfeledt nyári vakáció minden tekintetben az utolsó lesz. Nélkülem megy vissza Brüsszelbe és már soha, semmi nem lesz olyan, mint előtte volt. Hogy ez a kegyetlen próba végül az élet legnagyobb ajándéka lett mindannyiunk számára, azt csak évekkel később értettük meg. Ebben a pillanatban nem éreztünk mást, csak az elválás fájdalmát.

Egy évvel később, az első egymástól távol töltött év után, semmi sem volt természetesebb számomra, mint hogy én is végleg búcsút mondjak mindennek, ami az állatok kizsákmányolása vagy meggyilkolása nyomán kerülne a tányéromra.

S bár értettem és megértettem Zsombor érveit, sőt becsültem is rendíthetetlen meggyőződése miatt, nem tudtam beleélni magamat a elvhű vegán szerepébe.

Felrémlett ugyan bennem a kiscsirkék és kisnyuszik iránti gyermekkori végtelen szeretetem, majd az elvesztésük felett érzett mérhetetlen bánatom, miután végzetes ölelésemmel sorban „kinyírtam” őket, de nem kapcsoltam össze sorsukat a vágóhidak kegyetlenségével. Egyedül a nyúlhúst nem tudtam megenni. Egyetlen egyszer kóstoltam, édeskés íze azonban örökre megutáltatta velem. Bár lehet, már akkor is a későbbi vegán együttérzése ébredt fel bennem.  

A végleges döntés pillanatában azonban fel sem merültek ezek a filozófikus elképzelések. Hiába értettem egyet a klímakatasztrófa, az állatvédelem és az erőszakmentes élet egyre divatosabb jelszavaival, egyetlen szándék vezérelt. Éreztetni Zsomborral, hogy semmi sem változtathat az iránta érzett szeretetemen. Legkevésbé a köztünk tátongó ezernégyszáz kilométeres távolság.

S ha kell, inkább papírszalvétát eszem, de választásaiban és döntéseiben éppen úgy állok mellette, mint élete első tizenkilenc évében.

0 Komment
5

Kommentelj