Maraton és pont.

forrás: Gy. Szabó Csilla

Ezzel a címmel búcsúztam futóblogomtól három évvel ezelőtt. A történetem kerek volt. Úgy éreztem, nincs mit hozzátennem. A csalódott, hétköznapi mártír szerepéből váratlanul kiesett családanyából, barátnői irigyelt példaképe lett. Színpompás lepkeként röppentem ki a visszataszító hernyó bábjából.

Pont, mint a tündérmesékben.

A sorok között megbúvó, s csak kevesek által felfedezett elkeseredett útkeresés a mindennapokban folytatódott. Csendben, távol a közösségi média zajától. A futás által megszerzett önbizalom hatására, rendíthetetlenül vágtam neki az újrakezdés reményével kecsegtető új életnek.

Nem sejtve, hogy a neheze csak ezután következik.

A maraton közvetlen pozítiv hatásaként, ellenállhatatlanul tört rám az eufória érzése. Három héten át lebegtem a föld felett, az adrenalinbomba forgószélként söpörte el utamból az akadályokat. Még az sem zavart, hogy két-három napig négykézláb közlekedtem a lépcsőkön, mozgásom pedig jobban hasonlított egy vonagló teve pantomínjához, mint járáshoz. Boldog voltam és elégedett. Büszke saját magamra. Vissza sem tudtam emlékezni, mikor éreztem korábban hasonlót. 

Azután szép lassan leszálltam a földre. A hétköznapokba. A természetes kábítószer hatása szétoszlott a vérerekben. Helyét hasonlóan kényelmes tempóban a negatív, testi tünetek vettték át.

Az irigylésre méltó személyiségfejlődésen átment hősnő erről azonban már nem mesélt.

A jobb nagylábujjam körme teljesen elfeketedett, s csak a jó idő beköszöntével, vagyis néhány hónap elteltével nőtt le teljesen. A bal kettes egyszerűen felszívódott. Hálát adtam az égnek az időzítésért, hiszen a lábam pont a szandálos szezonra lett ismét szalonképes. A legrémisztőbb változást azonban a fürdőszobát elborító hajcsomók jelentették. Nem apránként kellett megválnom büszkén viselt hajkoronám nagy részétől, hanem brutális gyorsasággal, egyik napról a másikra. Ősszel – a maratont október hatodikán futottam – rendszeresen megtörtént ez velem, ám ilyen mértékben először találkoztam a jelenséggel. A természet változásait kicsi gyermek korom óta érzékenyen követte a testem. Ám ezúttal túllőtt a célon. Én pedig halálra rémültem.

Nem fizettem-e túl nagy árat a múlandó népszerűségért?

Teltek, múltak a hetek, s ebből a rémálomból is felébredtem. Szép lassan visszanyertem minden erőmet. Már ami a testemet illeti.

De mi történt a fejemben? Változott-e valami? Amit elterveztem sikerült, s ez hatalmas elégedettséggel, töltött el. A futás életem része lett, az akut fájdalmak elmúltak, az edzések normálisan mentek tovább. Nagy hirtelen azt akartam írni, hogy remekül mentek tovább, de gyorsan észbe kaptam.

Arra a szintre ugyanis még mindig nem jutottam el, hogy könnyedén, gazellaként szökellve rójam a kilométereket.

Az edzések megmaradtak lélekpróbáló feladatoknak, az esős hűvös reggeleken ugyanolyan nehéz volt futócipőt húzni, mint a kezdetek kezdetén.

A siker mégis nagy lelki tartalékokat mozgósított bennem, így nem lehetett kétséges a folytatás. Egyetlen maratonnal egyébként sem bizonyítottam semmit. Véletlenül a hülyének is sikerülhet valami. Na de kétszer? Azt már nem lehet a szerencsére fogni. A másodikra való felkészülésem tehát abban a pillanatban megkezdődött, amikor újra egyenes derékkal fel tudtam menni az első emeletre.

A maratoni sztoriban megbúvó, a történetnek titokzatos dinamikát adó magánéleti konfliktusokat azonban nem lehetett tovább elfojtani. Vulkánként törtek a felszínre.

Az addig csak recsegő-ropogó, méltóságteljesen ingadozó családi életem gerendái hangos robajjal zuhantak a földre. Engem pedig maga alá temettek.Pontosabban temettek volna, ha az akkor már négyéves futótörténet nem acélosított volna meg bennem minden addig halogatott felismerést, s abból fakadó elhatározást.

A döntés, hogy pontot teszünk az akkor 24 éve tartó házasságunk végére, már tavasszal, a maratoni felkészülés kellős közepén megszületett. Csak éppen nem vertük nagy dobra. Kisebbik fiunk miatt egyébként is újabb áldozatra készültem, úgyhogy nem sürgetett az idő. S bár erről már akkor tudtam, hogy rossz döntés, mégsem harcoltam ellene. Tudtam, hogy az utolsó, s mint ilyen, hosszú évekre megalapozhatja a lelki nyugalmamat. Kérésére, hogy a 18. születésnapjáig ne változzon semmi, nem mondhattam nemet.

Én pedig olyan erővel hittem magamban, s hogy lábaim előtt hever az egész világ, hogy egyszerűen elbagatellizáltam a helyzetet.

Mit érdekelt, hogy 47 és fél vagy 49 évesen lépek át a csábító új élet küszöbén?

Négy évvel az életmódváltás, és három évvel a sporthoz való visszatérésem után lefutottam egy maratont. Jöhet ennél nehezebb próba?

Csak az jöhet…

2 hozzászólás
7

2 hozzászólás

Szalay Timea 2020. január 20. - 08:51

Gratulálok!

Válasz
Gy. Szabó Csilla / SportSpirit 2020. január 20. - 15:57

Köszönöm szépen!

Válasz

Kommentelj